2011. március 6., évközi 9. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Mtörv 11, 18. 26–28. 32)

Végrendelkezés, amit Mózes itt mond a vezetésére bízott népnek. Végrendelkezés, mert az ő küldetése lejárt. Tudta, hogy megláthatja az Ígéret Földjét, de oda már be nem mehet. Ha valaki végrendelkezik, a javait adja át az örökösöknek. Mózes nem anyagi javak fölött végrendelkezik, és mégis. Mert az áldás anyagi javakat is jelent majd az izraeliták számára. De ez az áldás csak akkor érkezik, ha a nép az Istentől kapott törvény útján jár. Tudjuk, hogy a Tízparancs ez a törvény. Lehet lopni, lehet hazudni, lehet csalni, és ez a magatartás átmeneti előnyt jelenthet, de magában hordozza az átkot. Ha nem lopsz, nem hazudsz, nem csalsz, átmenetileg veszteségnek tűnhet, de magában hordozza ez a magatartás az áldást.

A Tízparancs ide vonatkozó részei könnyen érthetőek, bár mindig erőfeszítésbe kerül betartani azokat. A negyedik parancs, a szülők iránti tisztelet megléte miért hordoz magában áldást, e tisztelet hiánya miért hordoz magában átkot? Úgy gondolom, ha jól értelmezzük a MTörv 5,16-ban foglaltakat, akkor ott választ is kapunk erre a kérdésre. A válasz pedig az, hogy az a nép, mely tiszteli a már munkaképtelen és olykor terhet jelentő szülőket, hosszú ideig mondhatja magának a föld azon részét, melyet Isten jelölt ki számára. A szülőt itt a legtágabb értelemben kell vennünk, és nem csak saját szülőre kell gondolnunk. Ha egészen időszerűvé tennénk ezt a negyedik parancsot, akkor úgy is fogalmazhatnánk, hogy az a közösség, melynek komoly gondja van a nyugdíjasokra, az a közösség erős és tartós életű.

Hogyan és miért hordoz magában áldást vagy átkot az első három parancs a tíz közül? A lehetséges válaszok közül egyet vázolok itt. Abban az időben politeizmus uralkodott az elmékben, és nemzeti istenek voltak. A vallás mintegy zászlaja volt a nemzeti tudatnak, a saját kultúrának, a hagyományoknak. Mindennek tiszteletére és védelmére szólít fel az első három parancs.

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 3, 21–25a. 28)

A római levél nem könnyű olvasmány. Értelmezése sokféle vita alapja lehet, ahogy volt is a történelem során. A reformáció a „sola scriptura” és a „sola fide” jelszavaival indította el világot megrengető vitáit. Izrael népének meggyőződése, hogy egyedül a mózesi törvény megtartása teszi igazzá Isten előtt az embert. Pál apostol ezzel a tétellel szemben fogalmazza meg, és a viták természete szerint sarkítja ki tételét, miszerint a Jézusba vetett hit által lesz igaz az ember Isten előtt. E levél alapján a vitát nem is lehet eldönteni, de ha az evangéliumokat is alapul vesszük, az emberi jóság, irgalom vagy akár az őszinte és alázatos magatartás is igazzá teheti az embert. Gondoljunk például az irgalmas szamaritánus példázatára vagy a farizeus és vámos példabeszédére. Szerintem nem kell valahová kisarkítani az üdvösség, a megigazulás kérdését, és azt mondani, hogy „egyedül” ez üdvözít. Isten üdvözít, és a kedvében kell járnunk a törvény követése által, a hit által, a jóság által vagy az általában tanúsított őszinte és egyszerű emberi magatartásunk által.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 7, 21–27)

Az evangéliumban Jézus is beleszól a fent vázolt vitába. Ki igazul meg, ki üdvözül, vagy ki jut be a mennyek országába – ugyanaz a kérdés más megfogalmazásban. Jézus küldetése az volt, hogy meghirdesse Isten országát, a mennyek országát vagy Isten uralmát, és ez a három fogalom is ugyanazt a valóságot foglalja magában. Jézus is egy adott helyzetben és egy kisarkított kérdésre ad a viták természete szerint kisarkított választ. Ezt a körülményt szem előtt tartva értelmezzük most idézett tanítását.

Mit jelent ebben az esetben az „Uram! Uram!” Jézusba vetett hitet? Akkor e hit által megigazulhatna Pál apostol és Luther Márton szerint, aki hitét kifejezve mondogatja: „Uram! Uram!” Miért nem elég ez az üdvösséghez? Jézus szavait értelmezve azért nem elég, mert lehet ezt úgy is mondogatni, hogy nincs fedezet a szavak mögött. A Jézusba vetett hit mögött fedezetnek kell lennie, és ez a fedezet az, ha a hívő ember a mennyei Atya akaratát felismeri, és annak megfelelően cselekszik. Hogyan ismerhetjük fel a mennyei Atya akaratát? Mondhatjuk azt is, hogy a Tízparancs szellemében élünk, cselekszünk. Adott helyzetben nem mindig könnyű eldönteni, hogy mit kíván a törvény szelleme. Ismét az irgalmas szamaritánus példázatára utalok. Abban az adott helyzetben a pap is, a levita is a törvény értelmében járt el, de a törvény szellemét, Isten akaratát csak a szamaritánus ismerte fel. Isten akarata nem mennyei szózat által nyilatkozik meg rendszerint, hanem adott körülmények által. Az ember felelőssége, érdeme vagy bűne abban áll, hogy felismeri-e személyére vonatkozóan Isten akaratát.

Mit jelent Jézusban hinni? Kell, hogy ennek a hitnek jelei legyenek. Jézus fel is sorolja ezeket a jeleket. Ha valaki az ő nevében prófétálni képes, felmutatja hitének egy jelét. Ha valaki képes meggyógyítani egy megszállottat, felmutatja Jézusba vetett hitének egy másik jelét. Ha valaki csodát képes tenni, ez is jele hitének. Mégis, mit mond mindezeknek? „hogy nem ismertelek soha benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” Kisarkítása és előkészítése ez annak a tanításnak, amit ezen előkészítés után meg is fogalmaz: tanítását meg kell ismerni, meg kell érteni, és annak szellemében kell cselekedni. Tehát a hit mellett a cselekedet is kell az üdvösséghez.

A fentiekhez kapcsolódó példát mondok a végén: Assisi Szent Ferenc korában az evangéliumos könyv birtoklása ritkaság volt, mert egész vagyonba került, hiszen egy-egy szerzetesnek egész életét rá kellett szánnia, hogy akár csak egyet is elkészíthessen. Ma már nem tudjuk hogyan, de a porciunkulai közösség hozzájutott egy ilyen kincshez, mely kettős értelemben is érték: az Evangélium ugyanis a testvérek számára az imádság és a szemlélődés forrása, melynek segítségével lelki életüket naponta megújíthatják. Egyszer két testvér édesanyja jön Ferenchez. Nagy ínségbe jutott, és most segítségért fordult hozzá. Ferenc, helyetteséhez, Catani Péterhez megy: „Van valami almizsnánk anyánk részére?” A testvér nemmel válaszol: „Semmi sincs már a házban az Újszövetségen kívül, de az a matutinumhoz szükséges.” Ferenc azonban így felel: „Add oda anyánknak az Újszövetséget, adja el szükségében. Hisz az áll benne, hogy a szegényeken segítenünk kell. Úgy hiszem, Istennek kedvesebb, ha elajándékozzuk, mint ha csupán olvasunk belőle.”

Buzgán József