2011. november 27., advent első vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 63,16b-17. 19b; 64,1.2b.3-8)

Gyönyörű, mintaszerű imádság a mai olvasmány. Miért szép? Mert szívből fakad és okos. Ha úgy szólítjuk meg Istent, ahogy teszi ezt a próféta is, „Atyánk”, akkor már magában a szóban is mérhetetlenül nagy a gazdagság. Benne van e szóban egy bensőséges kapcsolat, mely mégsem bizalmaskodó, hanem tisztelettel teljes. Benne van az ember részéről a bizalom, a ráhagyatkozás, és ennek gyümölcse, a lélek békéje. Sík Sándor is megírta ezt a gyermeki bizalmat A bűneimmel egyedül című csodálatos versében. Ide illik a teljes vers minden sora, de csak az utolsó versszakot idézem:

Jaj, így vagyok a bűneimmel!
Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
Még sírni is csak szepegve merek.
De Egyvalaki hozzám térdel,
Ölébe vesz, semmit sem kérdez,
Csak megcsókolja vérző homlokom.
És én meleg mellére bújva,
Szabadító sírásba fúlva
Az egyetlen szót dadogom:
Atyám!

Még két gondolatot ragadok ki az imából. Az első: „Miért hagytad, hogy megkeményítsük a szívünk!” Igen, képesek vagyunk erre, és élünk is e képességgel, a mi Atyánk pedig megengedi nekünk ezt a buta játékot. Talán azért engedi meg, hogy saját hibánkból tanuljunk, mint Jézus példabeszédében a tékozló fiú. Mert ha tanultunk hibánk következményeiből, mintha még többet kapnánk Atyánk szeretetéből.

A másik gondolat: „Te elébe sietsz annak, aki az igazsághoz szabja tetteit.” Ez így igaz, de ha megfordítjuk, azt is mondhatjuk: „Aki nem az igazsághoz híven cselekszik, attól elfordul az Atya. Elfordul, mert nem nézheti, hogy a gyermek, akit saját képmására teremtett, mennyire nem hasonlít Őrá!

Gondolatok a szentleckéhez (1Kor 1,3-9)

Szépen és szívből köszönti Pál apostol a Korintusban élő híveket. Ezért a szentmisében is helyet kapott, mint a hívek üdvözlésének egyik módja. Ám az is igaz, hogy a szavak, melyeket nagyon gyakran használunk, könnyen elkopnak, elveszítik eredeti jelentésüket és rendeltetésüket, gesztussá, olykor üres gesztussá válnak.

Vegyünk néhány példát! „Kegyelem” a görögben (kharisz), és jelentése öröm, hála, elismerés is lehet. A magyarban is többféle jelentése van, de első jelentése olyan összefüggésben ismert elsősorban, hogy valaki büntetést érdemel, de kegyelmet kap, elengedik a büntetését. Pál apostol is köszöntésnek szánja, és még a következő alkalmakkor is: (2Kor 1,2;  Róm 1,7;  Ef 1,2;  Ef 1,3;  Gal 1,3;  Fil 1,2;  2Thessz 1,2;) Tehát nincs különösebb jelentősége itt az etimológiának. A köszöntés után azonban visszatér a kegyelem szóhoz, és ott is a (kharisz) szó található, mely már kiegészítést is kap, vagyis a kegyelem mint Isten ajándéka Jézus Krisztusban érkezik a keresztények számára. Ez a kegyelem ebben az esetben gazdagodást jelent.

Azt is megnevezi az apostol, hogy miben lesznek gazdagok a keresztények Krisztus által. Két szó szerepel az apostol megfogalmazásában: „tanítás és ismeret”. Magyarul nem izgalmas ez a két szó, de görög nyelven, ahogy az apostol eredetileg fogalmazta, nagyon gazdag. A tanításnak a logosz görög szó felel meg az eredeti szövegben, az ismeretnek pedig a gnószisz. Ez a két szó a kultúrtörténetben és az egyháztörténelemben igen gazdag múlttal bír. A Krisztus melletti tanúságtétel az eredeti görög szövegben a martürion. Milyen magas rangot nyert a történelem során a világ minden részén a mártíromság!

Majd ismét szerepel a „kegyelemben való gazdagság”, de itt már a khariszma szó jelzi a kegyelmet, és ez a szó is rangot kapott a szellemi életben. A karizmatikus egyén olyan, mint a próféta: Isten embere. Van még egy figyelemre méltó kifejezés a szövegben: „Krisztussal való közösség”. Az eredeti görög szövegben ez a koinónia, ami két személy közötti bizalmas kapcsolatnak a jelzésére is szolgálhat. Erre utalhat Krisztus Urunk, amikor János evangéliumában így szól hozzánk: „Ti az én barátaim vagytok!” (Jn 15,15)

Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 13,33-37)

A mai rövid evangéliumi idézetnek egészen titokzatos, misztikus hangulata van. De még saját neve is van ennek az üzenetnek és stílusnak: eszkatológia. A Magyar Katolikus Lexikonban ezt olvassuk erről a címszóról: a szó görög eredetű (eszkaton), jelentése: végső, legutolsó. A keresztény teológiának az egyén és az emberiség végső sorsát tárgyaló része szól erről a kérdésről. Az egyénre vonatkozóan a dogmatikában itt kapunk ismeretet a halál utáni élet, a halottak feltámadása, a holtak országa, az ítélet, a mennyország, a pokol, a tisztítótűz témakörében. A Szentírásban ezen kívül megtaláljuk az egész emberiség végső sorsát bemutató általános eszkatológiát is.

Ez a ma idézett részlet része, az egyéni és az általános eszkatológia területét egyaránt érinti, vagyis értelmezhető mindkét területen. E széles területről a számadást emelem ki, és egy élő példával szeretném megvilágítani egy oldalról. Az Úr Jézusnak a bűnösök iránt mutatott magatartása alapján remélhetjük, hogy az ítélőbíró nagyon megértő és irgalmas lesz. Inkább számonkérés lesz, de oly módon, hogy rávezeti az embert annak belátására, hogy mikor mulasztott, mikor tévesztett utat, és mindent felhozhat majd saját mentségére. Hihetetlenül sok mentsége van mindenkinek! Végül mindenki maga fölött fogja kimondani az ítéletet. Az ítélet alapja pedig, amit a mai evangélium is jelez, az egyéni küldetés teljesítése vagy elhanyagolása lesz, mert „Mindegyiknek kijelölte a maga feladatát.”

Mi az én kapott feladatom? Ezt adott helyzetben saját adottságai alapján mindenki maga ismeri fel. Egy huszadik századi keresztény német író-költő példáját, illetve gondolatait idézem nagyon vázlatosan, Reinhold Schneiderét. 1903-ban született, és saját korában a keresztény világnézet nagy hatású hirdetője volt.

Ezt írja az író küldetéséről, ami nem csak íróra vonatkozik: „Döntő az emberi személyiség lényege, amelyet nem lehet meghatározni; döntő a személyi küldetés tudata; és döntő az az idő, az a kor, amelyben az író működik.” Hogy mennyire meghatározó az ember gondolkodásában, viselkedésében az adott kor, a korszellem, arra egy kínai közmondást idéz: „Az ember inkább hasonlít ahhoz a korhoz, amelyben él, mint az apjához.” Saját koráról pedig így ír: „Gyermek- és ifjú éveim lehetővé tették, hogy egy utolsó pillantást vessek még arra a világra és társadalomra, amely 1914-ben süllyedni kezdett; ez volt életem első gyógyíthatatlan törése. Az első letörés, amellyel összetört bennem az iskolában kapott liberális-idealista műveltség és képzés, és amelyik teljes pesszimizmusba vezetett. Többé nem hagyott el soha a következő letörések előérzete.”

Önéletrajz c. szonettjében (Lebenslauf) pedig ezt írja (a számunkra is biztató tanulság okából idézem): „Kemény idő volt. Mérlegére dobta a cselekvőket és az álmodókat is. Köszönetet mondok Istennek sötét napjaimért, és könnyebben lélegezve hagyom el fájdalom nélkül ezt a földet, mióta megéreztem a világosságot.”

1958 húsvétvasárnapján egy szerencsétlenség következtében halt meg. Megbámulták a ravatalon az arcát, annak átváltozását a halálban. Életében szenvedéstől meggyötört, vigasztalan, beesett, keskeny arca átváltozott: „az értő ember mosolygó boldogsága, a látó bizonyossága, a megkoronázott nemes nagysága” látszott a halott író arcán.

Ő karizmatikus személyiség volt, és ez pl. abban mutatkozott meg, amit Erika Weinzierl, a salzburgi egyetem történésze írt róla: „A háború (II. világháború) utolsó évében kaptam meg a bécsi egyetemi közösség egyik tagjától rosszul sikerült lenyomatokban Schneider szonettjeit, és adtam őket tovább társaimnak. Könyv nélkül tudtuk őket.”

Ezt írják róla: „Írásainak hatóereje leszivárgott kora szellemi életének mélyébe, kiterjedt a második világháború borzalmai közepette a keresztény német társadalom minden rétegére. Karizmatikus küldetését öntudatosan vallotta. A szenvedőkkel való együttérzése millióknak nyújtott segítséget, vigaszt, megerősítést és felemelést a különféle írásokban, drámákban, költeményekben, baráti beszélgetésekben.”

Egyik kiváló szonettje:
„Csakis az imádkozóknak sikerülhet még a fejünk felett suhogó kardot visszatartani, és ezt a világot az ítélkező hatalmaktól szent élettel elragadni. Mert emberi tettek sohasem fogják az eget kényszeríteni: amit egyesítenek, az megint meghasad; amit megújítanak, egy éjszaka múltán elavul, és amit alapítanak, szükséget és bajt okoz.

Most van az idő, amikor elrejtőzik az üdvösség, és a piacon ünnepel az emberi fennhéjázás, miközben a dómban befedik fejüket az imádkozók.
Míg Isten áldást teremt áldozatainkból, és az emberszemnek hozzáférhetetlen mélységekben a kiszáradt kutak élettel telnek meg.”

Buzgán József