2011. október 2., évközi 27. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 5,1-7)

Már az első mondat is jelzi, hogy példabeszédre készül a próféta, mert megszemélyesíti szőlőskertjét. Elmondja a példabeszédet, és ránk bízza a következtetést. Rólunk van szó és Istenről. Azzal, hogy megszülettünk egy nép körébe, küldetést kaptunk Istentől. Nem vagyunk a magunkéi! Nem véletlenül vagyunk a világon! Küldetésünk van! Számon fognak kérni!
Ne okozzunk magunknak lelki görcsöket, ne botránkozzunk kortársaink mulasztásain. Fogalmazzuk meg pozitív módon, miben áll küldetésünk!

Jól tudjuk, hogy az ember nem magányos farkas, hanem közösségi lény. A közösségben a szerepek sokfélék, de a cél azonos. Ha sikerült megtalálnom helyemet a közösségben, a társadalomban, ha sikerült megszeretnem kapott és vállalt szerepemet, sőt a próféta példája arról szól, hogy szerelemnek is nevezhető az a kapcsolat, mely az embert küldetéséhez köti, akkor elköteleztem magam, időm és energiám összpontosítani tudom küldetésem érdekében. Ekkor nincs szükségem kábítószerre. Ekkor nem érzem roskasztónak a küldetésem hordozásához szükséges terhet. Ekkor hasznosnak tudom magam, ekkor a helyemen érzem magam, ekkor nem cserélnék senkivel. Ekkor minden időjárás kedvező vagy legalább alkalmas munkám végzéséhez. Ekkor nem vagyok meghasonlott, és könnyen különbséget tudok tenni jó és rossz, igaz és hamis, szép és rút között, és nem esik nehezemre a jót, az igazat, a szépet választanom és gyarapítanom. Ekkor jó gyümölcsöt hoz életem. Ekkor tapasztalom gazdám áldással járó látogatását, és nem kell félnem a haszontalan élet ásító ürességétől.

Ekkor nem kell félve és megkeseredve mondogatnom a költővel: (Reményik Sándor)
..........
Egy élet harcát vesztettem el én, Egy mély, igaz élettel tartozom Istennek, embereknek
Jóvátétel címén.
Mindig vártam: eljön az én időm. Nem jött az én időm. S kopik a szív, pusztít a kór, zuhan a kő, gázol a gép.
Jaj, megfizetni lesz-e még időm Az életem nagy jóvátételét?

Ha így lenne mégis, Petőfi Sándor megveregetve vállad, így szól hozzád is:
Nem ismeréd tán küldetésedet? Szent és nagy ez valóban, … Mivel felelsz majd, hogyha egykoron Az, aki küldött, számadásra von?
Ha mondja majd: "Nézz arra lefelé, Amerre tetted útadat, Jól látszik, hosszú sivatag... A rád bízott földet nem míveléd!"
Föl, föl, barátom, drága minden perc, A föld futócsillagjai vagyunk, Csak addig élünk, míg leszaladunk; Maholnap a bíró előtt lehetsz. Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod, Leheld beléje búbánatodat, Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot Sohajtja, akkor a legboldogabb. Dalold el mind, mivel szíved teli, S minden hang, amely ajkadon kijő, Lelked darabja légyen!

Gondolatok a szentleckéhez (Filippi 4,6-9)

„Ne aggódj!” – gyakran mondjuk mi is másoknak. A válasz, amit adott esetben mi ugyanígy fogalmazunk, ez: „Könnyű azt mondani!” Tényleg, könnyű másnak mondani, hogy „ne aggódj!” Pedig tényleg oktalanság aggódni. A kérdés tehát ez: „Hogyan oszlathatom el aggodalmamat?” Csendet keresek, és elkezdem bogozni, hogy mitől félek. Azt találom, hogy a nyüzsgésben összegabalyodott a lelkem, csomók keletkeztek rajta, és ez okozza az aggodalom kényelmetlen érzését. Nem a külső körülményekben van az ok, hanem bennem.

Ha ezt belátom, akkor arra is rájövök, hogy a jövőben ez a bogozódás úgy kerülhető el, ha a nyüzsgésből kilépve életem Urára bízom magam. Megszólítom, hogy tudjam, figyel rám. Ez az ima. Kérem őt, hiszen tudom, hogy mindenható, és ebből az energiából jut nekem is. Ez a hit és bizalom az ima. Közben emlékképek jönnek elő, melyek arról szólnak, hogy oltalmában bízva már sokszor tapasztaltam, hogy vállalkozásom sikerült. Ezért, mint tömjénfüst emelkedik illatozva lelkemben a hála Őiránta. Ez az ima.
Közben lelkem kisimul, egyensúly, harmónia költözik bele, és azt írja az apostol, hogy ez „Isten békéje”. Oly nagy ez a béke, hogy túlcsordul szívemben, és bele sem fér értelmem tokjába. Ezt is az apostol mondja, saját tapasztalatból. Tehát van ilyen, és ha az apostol biztat, azért teszi, mert én is sajátomnak tudhatom, élvezhetem.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 21,33-43)

A prófétai olvasmánynak is, az evangéliumi példabeszédnek is elsősorban akkor volt időszerű az üzenete, amikor elhangzott. Az olvasmányt kortársainak szánta a próféta. Juda lakóit hasonlítja szőlőskerthez. Az evangéliumban Jézus is kortársaihoz szól elsősorban. Van azonban mindkét idézett bibliai részletnek valami örökké érvényes üzenete.
Ez az üzenet ebben áll: A világ, melyben élünk, nem „senki-földje”, de nem is az emberé, csak az emberre van bízva. Az embernek, és minden embernek van Istentől meghatározott küldetése. Az embernek ezt fel kell ismernie és ennek meg kell felelnie. Nem önmagáért él az ember. Ezt több példabeszédben is megfogalmazta Jézus.

Nehezebb kérdés azonban az, hogy mi ez a küldetés az egyes embereknél. Könnyű volna azzal válaszolni, hogy az állapotbeli kötelesség teljesítése.
Ezt még a legértelmesebb ember is fokozatosan ismeri fel, és a küldetés időközben változhat. Egy példát szeretnék mondani erre. A napokban emlékezünk Assisi Szent Ferencre. Milyen nehéz volt felismernie küldetését! Itt ezt nem akarom részletezni. Nem születünk szentnek, jóllehet a középkori szellemben írt martirologium szerint, aki szentnek született, az pénteken nem szopott csecsemő korában, mert már akkor tudatában volt küldetésének. Az életszentség nem előre meghatározott életkeret. Az életszentség egy teljes élet feladata és többnyire küzdelmes. A megtérés nem pusztán egy damaszkuszi út balesete és látomása. A megtérés egy hosszú és próbatételekkel teli út. A próbatételek előre ki sem számíthatók, mert ahogy mi útközben változunk, a próbatételek is aszerint változnak.

A vallás sem olyan jól megépített, kényelmes hintó, mely a mennybe röpít, csak kapaszkodni kell, hogy benne maradjunk. Eric Fromm írja:
“Minden vallás tragédiája, hogy mihelyt tömegszervezetté válik és hagyja, hogy egy vallási bürokrácia uralkodjon felette, megsérti és kiforgatja a szabadságról saját maga által vallott elveket. Egy ponton a vallási szervezet és az azt képviselő emberek lépnek a család, a törzs és az állam helyébe. Ahelyett, hogy felszabadítanák, bilincsbe verik az embert. Már nem Istent imádják, hanem a közösséget, amely szerintük az ő nevében szólani hivatott. Ez történik minden vallással. Az alapítók vezetik végig a népet a sivatagon, lerázva Egyiptom bilincsét, majd egy idő múlva mások visszavezetik egy új Egyiptomba - amit akkor már az Ígéret Földjének neveznek.” (Erich Fromm: Pszichoanalizis és vallás 68 oldal.)
Aki ismeri az egyháztörténelmet, tudja, hogy időről-időre megújulásra van szüksége az egyháznak, mert a korszellem észrevétlenül eltéríti eredeti rendeltetésétől. És érdekes megfigyelni, hogy a megújulás rendszerint egy vagy két kivételesen nagy egyéniség nevéhez ill. tevékenységéhez fűződik.

Maurice West, A halász cipője című regényében Kyrill pápa mondja: "Várok és imádkozom azért a nagy mozgalomért, azért a nagy emberért, aki felráz és újra életre kelt minket."
Olyan emberért, mint például Assissi Szt. Ferenc. Mit jelent az ő példája tulajdonképpen? Teljes szakítást a történelem megszokott sémájával; ő olyan ember, aki a kellő időben jelenik meg, aki az őskeresztény szellem hirtelen, megmagyarázhatatlan megújítását hozza magával.” (Mary Hall: Dom Hélder Camara, Előszó)
   
Nem kell várnunk erre az emberre. Fel kell nyújtanom a kezemet, és azt kell mondanom: „Itt vagyok, Uram! Küldj engem!”
   
Buzgán József