2011. október 23., évközi 30. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Kiv 22,21-27)

Ha társadalmi szinten értelmezzük ezt a mai olvasmányt, rátévedünk egy kitaposott útra, mely a nagyvárosok dzsungelébe vezet. A hajléktalanok sorsának kérdése jut eszünkbe, majd az idegeneké, akik kezükben tartják a kereskedelmet vagy az ipart, vagy a kultúrát. Ha az özvegyekre gondolunk, mindjárt a nyugdíjak igazságtalan aránytalansága kezdi borzolni idegrendszerünket. Ha az árvák sorsát szemléljük, ismét találunk okot a méltatlankodásra. Pedig a lelkünk békére vágyik, és éppen ezért fordul a Biblia felé. Olvashatjuk, ezért olvassuk is úgy, hogy a lelki béke elemeit merítsük belőle szomjas és éhes lelkünkbe. Ezért, a hangulatunkat rontani képes, a társadalomra alkalmazott értelmezés helyett vetítsük ki az olvasmány által felvetett kérdéseket biológiai szintre, analógiát alkalmazva.

Milyen csodálatos az emberi szervezet biológiai szinten! Energiára van szüksége, hogy fenn tudjon maradni, és még több energiára van szüksége, hogy fizikai és szellemi erőt legyen képes kifejteni. Márpedig minden, amit energiává alakíthat, kívülről jön, idegen anyag, ami ellen egy szervezet jogosan tiltakozik, kiveti magából. A gyermek még válogat, mert szervezete tiltakozik, olykor az anyatej ellen is. Az idős ember válogat az ételekben, a legfinomabb falatokat is félre tolja tányérján, mert szervezete tiltakozik, mert már nem képes megemészteni. Milyen csodálatos történés az, amikor az étvágy, az emésztés, az anyagcsere egyensúlyban van, jól működik, és az idegen anyagot beépíti a szervezet önmagába, hogy fizikai és szellemi energiáját megőrizze, fokozza, általa hatni tudjon a világban! Az emberi szervezet betegségének jele, ha nincs étvágy, ha leáll vagy zavartan működik az anyagcsere.

A társadalom betegségének jele, ha nem tudja integrálni az idegent, a jövevényt. Az emberi szervezet betegségének jele, ha csak az önmagukért élő sejtek szaporodnak a testben, ha a testben atomi, molekuláris vagy sejtszinten zavar támad. Az egész szervezet Istenhez, az Élet Urához kiált ilyenkor. Mert bizony az Élet minden szinten, társadalmi szinten is Isten kezében van, aki vagy tenyerében tartva melengeti az Életnek valamilyen formáját, vagy lefelé fordítja tenyerét, és leporolja azt. Az uzsorás például, akár érzéketlen egyén legyen, akár nemzetközi bankhálózat, olyan képződmény a társadalomban, akit lefúj tenyeréről az Élet Ura, mert miatta minden kizsákmányolt sejt Őhozzá kiált. Az önző ember, bárhol legyen is, bármivel foglalkozzon is, bizonyos értelemben uzsorás egy bizonyos határon túl. A bankban százalékkal mérik az önzést, és egy bizonyos határon túl a bankár önmagának ellensége, és az egész társadalom ellensége. Tükörnek is tekinthetjük a próféta gondolatait, melyben megláthatjuk magunkat társadalmi környezetünkben, de az igazi siker az, ha rájövünk, hogy a tükröt éppúgy Isten tartja, ahogy a társadalmat és benne az egyént is.

Gondolatok a szentleckéhez (1 Tesz 1,5c-10)

Mit jelent a bálványoktól az Istenhez fordulni? A válaszhoz előzetesen tisztázni kell a bálvány és Isten fogalmát. E tisztázás első lépésében nyilvánvaló lesz, hogy a bálvány önmagában véve istenség vagy közvetítő az istenség és az ember között. A következő lépésben az „ISTEN” fogalmat kell tisztázni. A történelem arról szól, hogy e fogalom tisztázásában még folyik a vita és nem pusztán részletkérdésekben. Pedig a hívő ember számára Isten léte evidens. Az Isten létét tagadó ember ezt az evidenciát tagadja. Érti a hívő ember állítását, de azt mondja rá, hogy alaptalan elvonatkoztatás, absztrakció.

Tény, hogy a vita folyik e kérdés fölött, és még Pál apostol is vallja, hogy ma még csak homályosan látunk, de meggyőződése, hogy elérkezik a színről színre látás állapota. Ez pedig nagy meglepetés lesz hívő és hitetlen számára egyaránt. A kérdés másik oldala a közvetítő szerepe. Kell-e aranyborjú vagy nem? Áron és Mózes nem értettek egyet ebben a kérdésben. A keresztények között is eltérnek a nézetek. A katolikusok „bibliolatriával” vádolják a protestánsokat, a protestánsok más egyebek között „mariolatriával” vádolják a katolikusokat. Pál apostol zsidóként meggyőződéssel képviselte Izrael hitét, és minden törvényes eszközzel üldözte a hitetlen keresztényeket. Majd keresztényként meggyőződéssel képviselte a Krisztusba vetett hitet, és sokféle szenvedést, a vértanúságot is elviselte ezért. Mi a végkövetkeztetés? Agnoszticizmus? Az nem, noha jogos álláspontnak tűnik. Nem jó válasz az agnoszticizmus, mert egyfajta kábítószer, és nem erőt ad, hanem felhőbe borítja az elmét, letargiába vezeti az embert. Aki megtalálta magának a helyes választ, az jelzést kap: szívében béke lesz, életét küldetésnek (szolgálatnak) látja, tele van reménnyel a jövőt illetően, és van fogalma sőt tapasztalata arról, hogy mit jelent Istent szeretni.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 22,34-40)

A szentlecke által elindított gondolatsorunkat ott fejeztük, be, hogy vitázhatunk az „Isten-fogalomról”, Isten létéről, Isten valóságáról, és ez a vita az egyén számára ott válik értelmetlenné, amikor tapasztalat lesz számára az Isten iránti szeretete. Miben áll Istent szeretni? Olyan kérdés ez, mintha egy élő, éber és gondolkodó embernek szavakban kellene elmondania, hogy mi az élet az ő szintjén, ahogy megéli. Szavakkal meg sem lehet közelíteni a kiegyensúlyozott, gondolkodásra képes, boldog emberi élet valóságát. Szavakkal érzékelhetővé tenni mások számára egy megélt valóságot, reménytelen kísérlet „füstbe ment terv”. Kérdezzünk meg egy nagy költőt, aki még fiatalember, akinek rendkívüli tehetsége van a megfelelő szavak megtalálásában, amikor belső élményről kell szólni, mit mond, ha szeretné elmondani, ki neki a legdrágább a világon, ha azt szeretné elmondani, hogyan szereti az édesanyját. Ezt mondja erről: „Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom, / Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom.” (Petőfi: István öcsémhez)

Valaki azt állítja, hogy a „szeretet” tapasztalati valósága a görög nyelvben három szóval is kifejezhető. De az a helyzet, hogy az Isten iránti szeretet és a felebarát iránti szeretet a görög szövegben ugyanaz a szó (agapaó). A főparancs, melyet Jézus idéz, az ószövetségi részben is megtalálható (5 Móz 6,5), és a héber (’áhab) ige jelentése vonatkozhat Istenre, emberekre, dolgokra, javakra egyaránt. Mégis van különbség abban, ahogy az ember egy tárgyat szeret, ahogy egy háziállatot szeret, ahogy gyermekét szereti, és ahogy Istent szereti. A szeretet nem pusztán elvonatkoztatott fogalom, hanem megélt valóság, életállapot, létszint. Nyilvánvaló, hogy a növény is szereti a fényt, és ha módjában áll, feléje fordul, hogy beépítse magába, illetve általa fel tudja építeni saját testét. Az állat is szereti kölykét, akár fel is áldozza magát érte, és ez a szeretet, mely gondoskodásban, áldozathozatalban is megmutatkozik, az állatban mint életállapot, létszint működik. Az ember személyeket is képes szeretni, és nem egyformán. Van ösztönös szint a szeretetben, amire igen nagy szükség van az életben, de a sok belé szorult önzés miatt nem igazán felemelő erő.

A felebaráti szeretet, melyhez már az önzetlenség spirituális energiája szükséges, felemelő erő. Ott már megtörténik az „extázis” bizonyos foka, ami ha úgy tetszik lépcsőfok a személyiség fejlődésében. Az Isten iránti szeretet elválaszthatatlan a felebaráti szeretettől a gyakorlati életben. Mégsem azonos a kettő. Az Isten iránti szeretet ugyanis életállapot, létszint, melynek fokozatai vannak. A felebaráti szeretet gyakorlása lényegben „lelkigyakorlat”, ahol a fő cél nem a szociális igazságtalanság némi javítása, hanem a felebaráti szeretetet gyakorló személy lelki fejlődése. A felebaráti szeretet gyakorlása önzetlenséget kíván, az önzéstől való tisztulás pedig maga az út Isten felé. Így lesz világos, bár félreérthető és mellbevágó, amit Jézus mond: „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom.” (Lk 14,26)

A Bibliában járatlan ember itt ellentmondást lát, pedig ez az ellentmondás bibliai dialektika, mondhatjuk paradoxonnak is. Ennek megértéséhez visszatérhetünk az olvasmányban említett analógiához. A virág számára idegen elem a talajban lévő és vízben oldott ásványi elemek sokasága, de képes magában szintézisre hozni a vizet, az ásványi anyagokat és a fény fotonjait. Mi lesz az eredmény? Csoda! A formák, színek és illatok harmonikus egysége, a szépség, mely minden anyagi valóságnál valóbb, de az anyagnál magasabb létszinten jelenik meg. Az emberi szellem már láthatja a szépet, a jót, az igazat. Végeredményben ide eljutva éli meg az ember azt az életállapotot, amit Isten iránta való szeretetének, és az ő Isten iránti szeretetének nevezhet.

Buzgán József