2011. október 30., évközi 31. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Mal 1,14b-2,2b.8-10)

Hivatalosan lezárult a próféták kora, de a gyakorlatban a próféták minden korban jelentkeznek, és a nép várakozásán, igényén múlik fellépésük sikere. Mondom ezt azért, mert ha más szavakkal is, de ugyanabban a stílusban lépnek fel korunk látnokai, mint Malakiás. Isten nevében szólnak, ez természetes. De tudják-e igazolni? Istent félelmetesnek állítják be, aki már felemelte kezét, hogy lesújtson a bűnös emberiségre, és a próféta az, aki ezt a kezet még képes visszatartani. Meg tudja nevezni, rá tud mutatni azokra, akik miatt Isten haragja fellobbant. Mindezzel annyit árul el akaratlanul, hogy melyik táborhoz tartozik, és hova szeretne tartozni. Az is közös a prófétáknál, hogy általános fogalmakkal operálnak, és szeretik az ellentéteket villogtatni a pólusok között. Az áldás jó, az átok rossz. A büntetés az lesz, hogy az áldás átokká változik, de az már halkabban fér bele a stílusába, hogy az átok áldássá lesz. A materialista légkörű korszakban ez a prófécia a Földre alkalmazott. Felcserélődik az észak és a déli sarok. A lényeg ugyanaz: pusztulás, felfordulás. Ezektől mindig borzad az emberek idegrendszere, és szeretik érezni ezt a borzalmat.

Az is mindig hat, ha egy próféta beveti a szabadság, az egyenlőség, a testvériség jelszavait. Minél nagyobb a rabság valamilyen formája, minél kiáltóbb a vagyoni egyenlőtlenség, minél visszatetszőbb az előnyös és hátrányos élethelyzetben élők ellentéte, annál nagyobb sikere van a prófétának, ha arra hivatkozik, amire Malakiás is: „Vajon nem egy atyánk van-e mindannyiunknak? Vajon nem ugyanaz az Isten teremtett-e minket?”

Malakiás történelmi személye ellenőrizhetetlen, sűrű homályba vész, de a jelenség, mely személyéhez és könyvéhez kapcsolódik, örök, folyton visszatérő. Nem lehet őt megfogni és rábizonyítani, hogy hamis, mert megfoghatatlan és mindig igaz is lehetne amit mond. Az ilyen próféciákról akkor hull le a lepel, amikor a Malakiásokból pap lesz, és jön egy újabb próféta, aki ugyanazzal vádolja a „Malakiás-papságot”, amivel ő vádolta korának papjait, és joggal. Amikor a proletár hatalomra jut, ugyanolyan igazságtalanságokat követ el, mint akik ellen korábban lázadt.

Csak ebben látom időszerűségét annak, amit Malakiás ma idézett szikrázó szavai és szikrázó szemei sugallnak. Ezzel nem is Malakiás ellen kívánok szólni, hanem korunk próféciáinak visszáját látva használtam fel az alkalmat, hogy vizsgáljuk meg a „lelkeket”, akik azzal az igénnyel lépnek fel, hogy ők Isten hiteles követei.

Mint tudjuk, egy másik Malakiás nevű „próféta” megjövendölte az utolsó idők pápáinak sorát, jelképes neveket adva nekik. Nevetséges vagy bosszantó, ahogy ezeket a neveket alkalmazni próbálják korunk pápáira? A válasz e kérdésre az a nagy érdeklődés, mely e próféciát ma is kíséri kortársaink részéről.

Gondolatok a szentleckéhez (1Tessz 2,7b-9,13)

Pál apostol őszinte és szívből jövő szavait olvasva, tovább izgat a mai olvasmányhoz is kapcsolódó kérdés: mi hitelesíti egy ember vagy intézmény „próféciáját” vagy hivatalos tanítását? Pál apostol mivel tudta igazolni, hogy az igaz, amit a damaszkuszi esemény után hirdetett, és nem az, amit azelőtt teljes elszántsággal védelmezett? Mondhatnánk, hogy annak részéről, aki egy tant hirdet, a meggyőződés ereje az, amit felvállal áldozatra készen az, ami hitelessé teszi őt, a tanítást, a prófétát, igehirdetőt vagy az intézményt, melyet képvisel. De biztos ez? Hiszen minden eszmének lehetnek önfeláldozó hívei, minden intézmény, egyház képes felmutatni táborából őszinte, meggyőződéses, minden áldozatra kész híveket. Minden tábornak lehetnek vértanúi. A táborok mégis egymással szemben ütik fel sátoraikat, és ágyúik egymás ellen fordulva állnak lövésre készen.

Magamat vizsgálom, és megállapítom, hogy az életformám tanúskodik arról, hogy kiben és miben hiszek a gyakorlatban. De ezt nem egyszerű megállapítani. Mert lehetek mindenre elszánt harcos egy eszme szolgálatában, de az is lehet, hogy csak a tudatom alatt lappangó hatalomvágyamat élem ki. Lehetek tehetséges és rangos katonája egy rendszernek, de lehet, hogy nem a rendszerrel azonosulok, hanem az előnyökkel, mely a rendszerhez tartozásomból forrásozik. Minden oldalról meg lehet vizsgálni a prófétát, a harcost, az agitátort, a népvezért, a forradalmárt, és mást találunk a jelenség szintjén, mást találunk a lelke mélyén, melyet talán ő ismer legkevésbé.

Ha a legkézenfekvőbb esetet, azaz önmaga életét, lényét vizsgálja valaki, és képes saját lelkének mélyére hatolni, akkor a belső béke igazolja, igazolhatja, hogy azt teszem, azt hirdetem, életformámban azt követem, amit az Élet Ura vár tőlem. Nem kívül, hanem belül, Istennel való kapcsolatomban van a hitelesítés, az igazolás, végeredményben.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 23,1-12)

Aki elolvasta és megértette az olvasmány és szentlecke alapján vázolt gondolatokat, az érzékeli, hogy az evangélium üzenetének megértéséhez csak folytatni lehet a gondolatsort. Ezt teszem a továbbiakban.
Minden próféta, aki Isten nevében szól, „mózes”. Minden intézményben, egyházban, testületben, pártban megtalálható „Mózes széke”. Sokan, akik ahhoz az intézményhez tartoznak, ahová tartoznak, megteszik, megtartják legalább színleg, amit mint az intézmény „írástudói” „farizeusai” (mint tudjuk Jézus korában a konzervatív párt tagjait nevezték farizeusoknak) tanítanak. De amikor arra biztatja híveit a Názáreti Jézus, hogy „tetteikben ne kövessétek őket”, akkor a képmutatásukra utal, arra a meghasonlottságra, ami kiáltó ellentét az eszme tisztasága és annak kivitelezése között. Valójában Malakiás is azt hirdeti, hogy aki hivatalból Istent képviseli, az ne bohócként tegye ezt. A bohóc megjelenése álruha, a bohóc arca álarc.
Aki bohóc, annak vagy érdeke fűződik szerepéhez, mert például abból él, vagy élvezi a szerepét, mert feltűnhet az emberek előtt. Ez nagy kísértés minden ember számára. Az egész élet erről szól: megmutatom, hogy én is vagyok valaki. Csak meg kell ismételni a Názáreti Jézus farizeusokat elmarasztaló szavait, és akinek szeme van a látásra, az belátja, hogy ma egy „í” betű változtatása nélkül elmondhatná, és időszerű lenne.

Nem azt mondom, hogy nézzünk a tükörbe és szégyelljük magunkat, akik Krisztus követőinek valljuk magunkat, hanem azt mondom, hogy keressük, hogyan lehetünk a valóságban is, lényünkben is, életformánkban is, a magánéletben is, a hivatalban is hitelesen „krisztusiak”.
Azt sem mondom, hogy legyetek alázatosak és szolgáljátok egymást, mert ezt is lehet képmutatóan tenni, úgy tenni, hogy kívül látszik valaminek, belül semmi.

Nem másnak mondom, magamnak: legyél őszinte önmagadhoz, és egyszerre lesz igaz okod az alázatra és a hálára Isten iránt. Mert ha mersz őszinte lenni legalább önmagadhoz, akkor belátod, hogy magadtól semmi vagy, és ha mégis vagy valaki, azt Istennek köszönheted. Isten pedig minden embernek atyja, és azt mondja neked: ő, aki előtt kérkedni akarsz, a testvéred. Nem legyőznöd kell őt, nem megaláznod kell őt, hanem őszintén szeretned, és ha tényleg rászorul, szolgálnod kell őt, de nem kiszolgálnod. Ha tanító vagy, akkor csak arra tanítsd, amiről már megtapasztaltad, hogy lelki békét terem. Ehhez is őszinteség kell és alázat. Ha mindenáron tanítani akarod embertársadat, az valószínű, hogy alattomos uralomvágy benned, és nem testvéri szolgálat. Merj önmagad lenni legalább önmagad előtt, akkor majd mersz Isten szemébe nézni, „büszkén”, mert tükör leszel, Őt fogod tükrözni. Ő pedig szép, Ó jó, Ő van.
Észre sem veszed, és jó is, hogy nem veszed észre, hogy felmagasztaltattál, mert te is szép vagy, te is jó vagy, te is vagy, és nemcsak látszol valaminek. Ezt úgy éli meg az ember, hogy boldog, és nem is tudja, csak boldog, mint egy gyermek.

Buzgán József