2011. szeptember 11., évközi 24. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Sir 27,30-28,7)

Ha Jézus Sirák fia könyve úgy mutatkozna be, mint mi emberek tesszük, azt mondaná: Az ószövetségi bölcsességi irodalom könyvei közé tartozom, de csak az engedékenyebb mérce fogad be a szent könyvek közé. Hozzátenné még, hogy Kr.e. a II. században születtem, de őseim hosszú sorának vére folyik bennem.
Miközben olvassuk, idézünk belőle, jó szem előtt tartani ezt a körülményt. Nyelvezete ugyanis, bármennyire ismerősnek hangzik, nem a ma emberének sajátja. Tartalma örökké igaz, de újra kell fogalmazni egy adott kor nyelvén. Ezt már a görögök is felismerték, még akkor, amikor a könyv héber eredetije közismertté lett.
A düh, a harag, örökké uralkodó emberi indulatok. Ezek a bennünk élő vadállatok, melyeket meg kell szelídítenünk, hogy igába hajtva nyakukat, hasznosak legyenek. A megbocsátás emberi erénye pedig olyan, mint a tavaszi mező, melyen öröktől fogva ugyanazok a virágok jelennek meg, hogy Isten dicsőségére ékeskedjenek és illatozzanak.

Az individualista ember (ezek vagyunk mi, a „felvilágosodás” utáni kor emberei) nem kedveli a „bűn” fogalmát úgy alkalmazni magára, mint a középkor embere. Jézus sem az ószövetség nyelvén szól Istenről. Az ószövetség nyelvén Isten az erkölcsi rend őre, aki irgalmatlanul bosszút áll a törvényt megszegő emberen. A törvény, ha az a teremtett világ rendjét tartja fenn, ma is törvény. A törvényszegés ma is magában hordozza a bűnhődést. De nem használhatjuk fenyegető fegyverként embertársaink ellen a bűn, ítélet és Isten szavakat. Ezek ellen felvértezte magát a mai kor embere. Eredményesen csak úgy szólhatunk örök igazságokról, ha az individualista embert hozzásegítjük, hogy belássa: a düh, a harag, a sérelem konzerválása neki árt elsősorban. Ha tehát dühét, haragját nem tudja megszelídíteni, ha ellenségének nem tud megbocsátani, akkor önmagának ellensége. Jézus módszere is ugyanez. Az evangélium ma idézett példabeszéde ennek a módszernek mintája. Ennek a módszernek van egy titka is. Ez a titok abban áll, hogy aki e módszert helyesen használja, azért teszi, mert szereti a bűnös embert, és tapintatosan közli ezt vele. Aki ezt a módszert alkalmazza, az az ember önmagát is helyesen szereti, hiszen ő is bűnös. Csak aki saját meglapuló bűnössége miatt, tudatalatti énje tartományában akaratlanul felébreszti a düh és harag vadállatait, az fogja dühösen és haragosan dobálni a bűn, az ítélet és Isten szavakat embertársai felé.

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 14,7-9)

A szentlecke ma idézett sorait olvasva, ugyanazzal a nehézséggel találkozunk, mint az olvasmánynál. A nehézség az individualista ember látásmódja: csak önmagát látja, és elszigetelten látja önmagát. Ez pedig érzéki csalódás.
Richard Rohr írt egy nagyszerű könyvet a bibliai Jóbról. Van ebben egy fejezet, melynek címe: „Mások vállán jutunk a mennybe” . Ezt olvassuk ott: „Az isteni egyesülés nélkül felettébb tartalmatlan az énünk, mely folyton szűkölködik, és végső soron valótlan.” Ugyanazt mondja, amit Pál apostol, ma idézett soraiban.
Az imént idézett mondat összefüggéseiben érthető igazán, de a fejezet vagy könyv egészét nem idézhetem. Néhány mondatot mégis idézek: „Individualista hagyományból jövünk. Az autonóm egyének különállónak, függetlennek érzékelik magukat. Afrikában ezzel szemben azonnal megértik a fenti igazságot („Mások vállán jutunk a mennybe”), mivel az afrikai elme először a törzsre, a népre gondol, s csak azután gondol az egyénre… Ezért formálódnak a mi világunkban olyan nehezen közösségek, míg más népek számára ….a közösség magától értetődő dolog.
Ebben a keretben nem tudom kifejteni, amit az iszlám és a nyugati keresztény kultúra között lényeges különbségnek érzek, látok. Lényegében ez a különbség az individualista látásmód és a közösségi érzés látásmódja.
„Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” Ezt a mondatot érthetjük úgy is, hogy „Mások vállán jutunk a mennybe”.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 18,21-35)

Jálics Ferenc, a Szemlélődő lelkigyakorlat című könyvében egy általa megélt eseményhez kapcsolva megjegyzi, hogy belátta: „Istennel való kapcsolatunk ugyanolyan, mint a felebarátainkkal való kapcsolatunk.”
Egy egész életet építhetünk erre az elhatározásra: „Istennek akarok élni.” Ennél igazabb elhatározásra nem is juthat el ember. Egy ilyen elhatározás mögött szilárd világnézet, erős életfilozófia van. Az ember azonban önmaga marad, bármilyen szent elhatározásokat tesz, és személyiségének jegyei észrevétlenül mindig belejátszanak elhatározásába. Úgy értem ezt, hogy jelszavát virtuális módon felírja egy táblára, azt maga előtt tartja, és arra megy, amerre egyéni énje vezérli, miközben azt hiszi és vallja, hogy Istent szolgálja, Istenért él.
Éveken, évtizedeken, egy életen át képes folytatni ezt a játékot az ember Istennel és önmagával. Pedig közben folyamatosan kap jelzéseket, melyek arra intik, hogy hiába viszed magad előtt a táblát, melyen a jelszónak iránytűnek kellene lennie, a saját fejed után mégy, tehát nem Istennek élsz.

Mik ezek a jelzések? Mondhatnám, hogy az embertársak reakciója jelenlétemre, megnyilvánulásaimra. De valójában nem ez a jelzés, hanem amit ezek kiváltanak bennem, szívemben, gondolataimban, és ami ebből következik, életformámban, melynek alapja életfilozófiám.
A sértődöttség, a harag, a bosszúállás érzése, az ítélkezésre való készség, az elégedetlenség mind jelzések, hogy célt tévesztettél, rossz az irány, és megtévesztő a tábla, melyen jelszavad áll. E tábla lehet hivatal, lehet a családban betöltött szerep, bármi, ami jelzi, hogy miért, kiért kellene élnem. Áldott az a nap, amelyen a jelzések felébresztenek, és felfigyelek a magam előtt tartott táblára. Felfigyelek rá, és tudatára ébredek, hogy a rajta lévő jelszó nem másoknak szól, hanem nekem.
Akarat kérdése-e csupán a megbocsátani tudás? Tudjuk, hogy az akarat nem önálló, valaminek indítani kell azt. Az egyik indító tényezője az akaratnak a belátás, az értelem fénye. Ha nem tudok megbocsátani, akkor azzal a képpel van baj, amit a másik emberről alkottam magamnak. Nem tudok neki megbocsátani, mert azt hiszem, hogy ő tudva és akarva az ellenségem, a rosszakaróm. Pedig többnyire butaság, elmebeli gyengeség, öröklött hajlam, sötét környezet, rossz neveltetés, stb áll embertársam ellenséges magatartása mögött. Ő is ellenséget lát bennem, azért tesz nekem rosszat. Ha támadom, csak igazolom tévedését, tényleg ellensége vagyok. Igyekeznem kell őt megérteni, és megmutatni, hogy nem vagyok ellensége. Az ellenséges magatartás mögött mindig butaság és tévedés áll. Ha ezt belátom, meg tudok bocsátani embertársamnak.

Ha még mélyebben keresem a megbocsátani nem tudás gyökereit, akkor azt találom, hogy az önmagamról alkotott képpel van baj. Mert amikor másokat megítélünk, saját magunkból indulunk ki. Több oldala van ennek, most csak az egyik oldalt szeretném megvilágítani.
Ha valamit szeretnék megtenni, de nem merem, vagy nem tudom megtenni, akkor valamiképpen magammal kerülök szembe. Megkötözöttnek érzem magam. Ha aztán látom, hogy valaki megteszi, ráérzek saját megkötözöttségemre, s azt a másikat is szeretném megkötözni. Előbb tehát magamat kell feloldani, hogy másokat ne kívánjak megkötözni.
Ha mindezt megértettük, csak a múlt vasárnap evangéliumára kell visszagondolnunk: "Amit megköttök a földön, megkötött lesz a mennyben is, amit föloldoztok a földön, föloldott lesz a mennyben is." Saját kezünkbe helyezte Isten a sorsunkat. És Krisztus világosítja meg szellemünket, hogy ne csak kötözni, hanem feloldozni is tudjunk.

Buzgán József