2011. szeptember 25., évközi 26. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Ez 18,25-28)

Milyen életről és milyen halálról beszél itt a próféta? Nem a köznapi értelemben vett életről és halálról szólhat, hiszen ő is tudta, mi is tudjuk, hogy a bűnös vígan él, míg börtönbe nem kerül, és ott is, ha nem is vígan. Azt is tudta Ezekiel, hogy a megtért vagy igaz ember is meghal. Tehát legalább négy kérdésre kell választ találnunk: mi az élet, mi a halál, mi a bűn, és mit jelent elfordulni a bűntől? Mondanom sem kell, hogy a teljes válasz így felölelné a teológia és a filozófia egész területét.
Mégis, a teljesség igénye nélkül, távirati stílusban is megválaszolhatjuk a kérdéseket. A mai ember, mivel a materialista életszemlélet és világnézet hatása alatt él, az életet a testtel azonosítja, a biológiai élettel. Azt kell megtanulnia az embernek, hogy az általa létrehozott széppel, jóval és igazzal azonosítsa önmagát. Ha sikerül ez, saját lényét a biológiai léten túl is tapasztalni fogja. De még jobb, ha el tudja érni, hogy „élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” Ez is lehetséges.
A halál is elsősorban úgy jelenik meg a mai ember számára, mint a testben lévő kémiai-biológiai üzem leállása, mely kisebb méretű természeti katasztrófa. Lehet úgy is látni a halált, ahogy egykori principálisom prédikálta a temetéseken: „a halál csak ennyi: a Jóisten átvesz egyik kezéből a másikba”.
A bűnt sem kell feltétlenül misztifikálni. Ha gyarapíthatnám a szépet, ha tehetném a jót, ha szolgálhatnám az igazságot, de nem teszem, akkor csak vegetálok, igazi életem üresjárat, és ez bűn, mert nem teljesítem az Élet Urától kapott küldetésem.
Ebből következően nem nehéz megválaszolni a negyedik kérdést sem. A bűntől elfordulni azt jelenti, hogy küldetésem útjára lépek, azaz elkezdek újra élni és nem pusztán vegetálok.


Gondolatok a szentleckéhez (Filippi 2,1-11)

Pál nem elsősorban teológiát akar tanítani a Filippiben élő híveknek, hanem a vetélkedés szellemének és a hiú dicsőségvágynak a folyondárjaitól akarja felszabadítani őket, és csak példaként hozza ide a teológiát. Mi most hagyjuk a teológiát, és azt vizsgáljuk meg, mi rossz lehet a vetélkedés szellemében és a hiú dicsőségvágy követésében.
Az életért, a megélhetésért folytatott harc az élet minden szintjén legerősebb jelensége a létezésnek, az életnek, minden szinten. A vírusoktól kezdve az oroszlánon és cápán keresztül a minden élőlénynél kegyetlenebb emberig, minden harcban áll azzal az élőlénnyel, aki életterét fenyegeti. Ennek a mindenre kiterjedő és kegyetlen harcnak az előkészítése a játék, az élőlények világában. A kiscica aranyosan pofozza a papírgalacsint, de már a fürge egér elfogására készül, mert él és élni akar. Valójában véres vacsorára készül elő. A vetélkedés is játék emberi szinten, és olykor ártatlan szórakozásnak tűnik, pedig az is előkészület a harcra, mely az életért, a megélhetésért folyik majd egy másik asztalnál vagy másik pályán. A játékban szerzett győzelem mámora mögött mi van? Olyan az, mint az alkoholmentes sör. Az igazi mámort a vérgőz okozza. A vértontás pedig az életért folyik. Lehet ez ellen bármit is tenni? És ha lehet, akkor érdemes?
Jézus válasza a kérdésre a Hegyi beszédben található részleteiben. „Szeressétek ellenségeiteket…! Érthető ez? Kivitelezhető ez? És miért, mi célból? Egy paradoxon a válasz: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki elveszíti életét, megnyeri azt.” Ez is harc, ez a legkeményebb harc. Önmagamat legyőzni, ez a legnehezebb. De ha sikerült, én nyertem. Ez is paradoxon, de igaz!


Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 21,28-32)

Mellbevágó, amit Jézus mond itt a mennyek országáról. A mindenki által bűnösnek tartott vámosok és cédák ott előnyben részesülhetnek a vallásosakkal, a magukat igaznak tartó emberekkel szemben. Hogyan lehetséges ez? Igaz ez?
Kezdjük a válasz keresését azzal, hogy gondolatban, képzelő tehetségünk segítségével eljátsszuk a példabeszéd történetét. Én vagyok az a fiú, aki azt mondja az apjának, hogy „nem megyek a szőlőbe dolgozni”. Majd elgondolkodik: A szőlő az én Istentől kapott küldetésem. Hová megyek, mikor nem a küldetésemet teljesítem? Hová? Egy másik „apára” hallgatok, önző énemre, aki azt mondja, hogy csináld azt, ami jól esik, ami szórakoztat, ami elkábít, ami örömet szerez, ami dicsőséget szerez, ami által élvezheted, hogy legyőztél másokat, vagy finoman szólva, lenéztél másokat, semmibe vetted őket, kihasználtad őket. Meddig érzi jól magát valaki ebben az utóbbi helyzetben? Lehet, hogy soká. Az igazi „apa” hangja azonban mindig ott cseng a fülében: „menj a szőlőmbe…” Kimegy, és kapott küldetését teljesíti.
Eljátszom a másik fiú esetét is, aki azt mondja, hogy „megyek a szőlőbe”. De nem oda megy. Hová megy? Ő nem gondolkodik, hanem a másik „apára” hallgat, önző énjére, és a történet úgy folytatódik, mint előző esetben elméletben vázolva. Vagy talán mégsem. Talán ki is megy a „szőlőbe”, de nem küldetését fogja ott keresni, hanem önmaga önző énjét, ahogy fentebb már leírtam. A „szőlőben” vagyok, tehát engedelmeskedtem, de ott saját játékomat játszom, önmagamért élek, mert csak ez az „értelmes” élet. Ennek a fiúnak nem cseng a fülében az igazi „apa” küldő szava, mert önmagát áltatva, másokat félrevezetve a helyén van. A munkahelyemen is élhetek a vetélkedés szellemében, a munkahelyemen is hajthat a hiú dicsőségvágy, és ha ezeket követem, akkor bár a „szőlőskertben” vagyok, de mégsem a küldetésem teljesítem.
Majd beleélem magam az igazi „apa” szerepébe, aki utánanéz a fiúknak….
Azt is mondhatnám, hogy ezek után beleélem magam a vámosok és cédák helyzetébe, hogy megértsem, miért kapnak elismerést az igazi „apától”.
Miért és mikor kapnak elismerést a vámosok és cédák? Nem akkor, kapnak elismerést amikor elítélt magatartást tanúsítanak. A vámosok és cédák a számukra adatott kegyelmi pillanatot felismerték, felébredtek kábaságukból, hittek és felismerték az igazi „apától” kapott küldetésüket. A további következtetést könnyű felismerni.

Most is ideillő Reményik Sándor verse:

Ne ítélj
        
Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

Buzgán József
buzgan.jozsef [kukac] gmail.com