2011.06.19. Szentháromság vasárnapja – A év

Gondolatok az olvasmányhoz (Kiv 34,4b-6.8-9)

Nagyon nehéz úgy kezdeni egy történetet, hogy „másnap”. Ugyanis az előző napon olyan esemény történt, amin nem lehet átlapozni. Mózes ugyanis előző napon összetörte a kőtáblákat, melyekre évezredekre szóló törvények voltak felvésve. Itt nem szabad, nem szabad lapoznunk. Amit Isten kőbe vés, azt Mózes összetörheti? Mit jelent ez? Van válaszom, de enyhén szólva „rázóz” ez a válasz. Egy alkalommal, a gödöllői egyetem egyik professzorának rendezésében egy előadássorozat keretében, beugróként a kilencedik parancsról kellett előadást tartanom. A professzor igen buzgó református presbiter volt. Elvárt az előadóktól valamit, amit úgy tudnék néven nevezni, hogy dogma, vagyis kőbe vésett tan. Az előadásban jelképesen sziklához csaptam a kilencedik parancsot is magában foglaló kőtáblát. Nem készítettem egy másik, az előzőt lemásoló kőtáblát, azon az előadáson. Ezért botrány lett, csendes botrány. Csak azt tettem, amit Mózes is tett. Mózes látta, belátta, hogy népe egy-két napon belül elfelejti, elveti a „törvényt”, még ha az „ég”-ből jön is az, és visszatér a „föld” törvényeihez.
A megoldás mégis az, hogy le kell hozni az „ég” törvényeit a „föld”- re, hogy a földi ember megtalálja a létrát az „ég”-be.

Gondolatok a szentleckéhez (2 Kor 13,11-13)

Ez a bevezetés Pál apostol leveléből, elsősorban olyan udvariassági gesztusokat tartalmaz, melyek a szokványos levelekben illőek és megszokottak. Tehát lényegében nincs különösebb tartalmuk, mint az udvariassági gesztusoknak általában. Van-e mégis valami üzenet a sorokban? Van. „A szeretet és béke Istene” olyan fogalom, ami nem lehet soha pusztán egyszerű köszöntési forma eleme. A szeretet és béke légköre megtapasztalható valóság. Nem magától adódó ez a lehetséges tapasztalat, hanem egyrészt ajándék, másrészt egy út vezet hozzá. Melyik ez az út? A szeretetre törekvés útja, a békére törekvés útja.
    
Gondolatok az evangéliumhoz ((Jn 3,16-18)

Az egyházatyák, a kereszténység első századainak (II-VII) ideológusai, egyházi írói ismételgették: "az egyetlen beszéd, mely méltón szól az Istenről, a teljes elnémulás". (Nemeshegyi: Szentháromság 6. Old.) Mégis, attól ember az ember, hogy Istenről tud és beszél. Istenről tudni ugyanis annyi, hogy az ember a látható világ mögé lát, és ehhez nem testi szem kell, ehhez már megvilágosodott értelem és megtisztult szív kell.
A tétel így hangzik: " Az egyetlen és osztatlan isteni természet három egymástól valóságosan különböző három személy élő közösségében áll fenn." Aki először megfogalmazta, tudott számolni. Ő is tudta, hogy a matematikában „3” és „1” nem azonos mennyiség. A tétel a Szentírásban a fenti megfogalmazásban nem található, de a lényeget tekintve mégis ott van kijelentve. Aki először megfogalmazta a tételt, nem számolni akart, hanem látta azt, amit az ember sok területen tapasztal: a valóságnak sok arca van. Látom a tengert, és tudom, hogy mérhetetlen mennyiségű víz. Látom a gomolygó felhőt, és ha zuhogni kezd az eső, akkor látom, hogy a felhő is víz, de nem a tenger. Látom a jégkockát, amivel hűtöm az italt, és tudom, hogy víz, de ebben a megjelenésében nemcsak a neve más, hanem megjelenése, szerepe is, lényegét tekintve mégis víz. A jéggé dermedt vízben megáll az élet, pedig az is víz, és az élet vízben jelenik meg. A forrásban lévő vízben elpusztul az élet, pedig a forrásban lévő víz is víz, és az élet vízben jelenik meg. A jég jó, ha italt hűt, vagy élelmet tartósít. A jég az ember szempontjából rossz is lehet. De a jég önmagában nem rossz. Minden, ami van, az önmagában jó. A jó és a rossz szembeállítása az ember magához, szükségleteihez mért értékrendszere. A főzéshez használt forró víz jó. Ha valakinek ugyanez a forróvíz a lábára ömlik, nagyon rossz.

A fentieket tapasztalatból tudja a felnőtt ember. Amikor Istenre gondol, róla gondolkodik, amikor tudatában megjelenik Isten eszméje, fogalma, akkor tapasztalatainak összességét kivetíti erre a fogalomra, eszmére, élő valóságra, Istenre. Ezt tanúsítja a vallástörténet és a filozófia története. Az eszmélni kezdő ember számára első tapasztalat a sokaság. Mindenből sok van, és minden tovább osztható, sokasodnak a dolgok, szaporodnak az élőlények. Ezt a tapasztalatát kivetíti az ember, és amikor Istenről tudni kezd, az istenek sokasága jelenik meg tudatában. Ez a politeizmus, mely eszme évezredeken át uralta az emberek tudatát.
A jó és a rossz tapasztalatát is kivetíti az ember, amikor Istenről tudni kezd, és azt mondja: két ősprincipium van, azaz két istenség van, az egyik a jó, a másik a rossz. Az egyik az ember barátja, ő teremti mindazt, ami az ember számára jó, a másik az ember ellensége, és ő teremti mindazt, ami az ember számára rossz. Ennek a tudatformának a neve a dualizmus.
A mi hitünk őse Ábrahám. Őt kortársai hitetlenként száműzték, mert nem hitt az istenek sokaságában, ő megvilágosodva tudta, hogy egy Isten van. De van egy a Bibliában megnevezett kortársa is, Melkizedek, aki szintén az egy Isten hitet vallja. Más látásmód és más megfogalmazás szerint az anyagvilág nem valóságosan létezik, és nem Istennel szembenálló valóság, hanem az isteni szellem megnyilatkozása, kiáradása, emanációja. Ami az emberi tudatban megjelenik az isteni szellem kiáradásából, azt az ember az anyagvilágnak nevezi. Ez nem tényleges valóság, ez varázslat, káprázat. Ez a hindu filozófiában uralkodó gondolat, de Platón is valami hasonlót mond barlanghasonlatában. Azt mondja, az ember tudatában nem a valóság jelenik meg, hanem a valóságnak az árnyképe. Mintha valaki leülne egy kőfallal szemben, háta mögött elvonulnának az erdő állatai, miközben a háttérből süt a nap, és az állatok árnyéka megjelenik a kőfalon. A kőfal előtt ülő ember csak az árnyképeket látja, és azokat tartja valóságnak. A valóság azonban más, az a háta mögött van. Az árnyék is valóság, le is lehet fényképezni. Tapasztalatból mégis tudja az ember, hogy az árnyék csak homályosan jelez egy tényleges valóságot. Az istenhit, az istenről való tudat hasonlítható ehhez a helyzethez. Az ember látja a világot, de egyfajta belső világosság által ráébred arra a tudatra, hogy a látható világ nem önmagában áll fenn, hanem utal egy tényleges, önmagában fennálló valóságra.

Ez a látás belső látás. Némelyek szerint az őskori, de még az ókori ember tudásának erősen a belső látás volt az alapja. Ennek emlékét ma a művészetek, főként a költészet őrzi. A primitív népek ma is őrzik ezt a belső látást. Jung, a nagy osztrák pszichológus jegyezte fel egy emlékét. Valahol Afrikában kutatómunkát végzett és egy éjjelt egy magas hegy tetején töltöttek. Kísérőik, akik bennszülöttek voltak, primitív szinten élő emberek, rettenetesen féltek éjjel a hegyen. Mikor megkérdezte őket, hogy mitől félnek, egybehangzóan mondták, hogy "itt nyüzsögnek a szellemek".

De térjünk vissza az istenhitre. A görög filozófusok is mondtak a zsidó prófétákéhoz hasonló dolgokat, csak más szavakkal. I.e. 500 körül Xenophanész kijelentette: „csak egy Isten van, aki sem alakjában, sem gondolataiban nem hasonlít a halandókra.” Platón elméjében úgy fogalmazódott meg az isten-kép, mint minden tudás forrása. A görög filozófusok tudták, hogy a „többistenhitet” csak a szokás állandósította, mert hiszen a természetben csak egy Isten van. Ez az Isten szemmel nem látható, nem hasonlít senkire, semmiféle ábrázolatban fel nem ismerhető. Istent, mint világelvet, kozmikus törvényt, végzetet, gondoskodást, vagy mint demiurgoszt fogalmazták meg.

A görög gondolkodóknak ez az Istene azonban, nem Jeremiás élő Istene. Lényegében a kettő mégis azonos. Erről a kettős tőről sarjadt a nyugati teológia és filozófia számtalan változatú isten-fogalma, és ennek alapján latolgatták, micsoda is ez az Isten. Napjaink filozófusai - úgy látszik - megkerülik Isten létének kérdését. Nem állítják, hogy van, de nem is tagadják.

Milyen alapon állítja a keresztény vallás, hogy egy az Isten, de három személy? Jézus kijelentései alapján. Ezeket itt most nem részletezem, de aki tanulmányozza Jézusnak azokat a beszédeit, melyekben Istenről mint Atyáról, önmagáról, a Szentlélekről mondott, látni fogja azt, amit csak ezekkel a szavakkal képes kifejezni: Szent Háromság - Egy Isten.

Buzgán József/Magyar Kurír