2011.december 4., advent második vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 40,1-5.9-10)

Éppen a ma idézett részlettel kezdődik Izaiás próféta könyvének második része, mely az 55. fejezetig tart. Ez a második rész vigasztaló gondolatokat, szavakat tartalmaz. Az első rész próféciái általában véve fenyegető hangúak, és sok utalást tartalmaznak Acház és Hiszkija királyok uralkodásának eseményeire. A második rész történeti eseményektől független. A stílus a második részben is szép és emelkedett, de különbözik az első részben ismerttől. Ez a második rész harcol a hamis istenek hiábavalóságának megnyilvánulásaival. Az igaz Isten bölcsességét és a gondviselés titokzatosságát hirdeti. Eme jegyek és még sok más okból a modern kor bibliakutatói arra következtetnek, hogy a 40-55 fejezetek nem Izaiás prófétától, hanem egy ismeretlen szerzőtől származnak, aki a babiloni fogság vége felé élt, szellemi értelemben a próféta tanítványa, és maga is nagy próféta.

Bármely mondatát ki lehet emelni, mint örökké időszerűt. Nekem most ez a mondat a legbeszédesebb: „Kiszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava örökké megmarad.” A természet is erről szól így ősz végén: minden növény elhervad, téli álomra készül. A színek és formák pompáját leveti a természet. Mindez az emberek hangulatára is hat. De az az Ige, aki által mindenek lettek, örökre megmarad. Párhuzamba állíthatjuk ezzel az Úr Jézus szavait: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mk 13,31) A megholtakat is ez az ige szólítja újra életbe.

Gondolatok a szentleckéhez (2Pét 3,8-14)

A szentleckéhez kapcsolódó gondolatokat most Eckhart mestertől idézem (The nearness of the Kingdom) kommentár nélkül:
„A menny mindenhol egyformán távol van a földtől, ezért a léleknek nem kell eltávolodnia a földi dolgoktól, ahogy nem kell közelebb kerülnie sem az egyikhez, sem a másikhoz. Ugyanazt a tartózkodó magatartást kell tanúsítani a szeretetben és a gyűlöletben, a birtoklásban és a lemondásban, azaz egyidejűleg kell meghalni, lemondani és új életre kelni. A mennyek országa egészen tiszta, árnyéknak foltja sincs rajta, független tértől és időtől. Semmi testi nem található ott. Annak körforgásai hihetetlenül gyorsak és függetlenek az időtől, az idő mégis vonatkozik rá. A lelket semmi más nem akadályozza jobban Isten megismerésében, mint az idő és a tér. Ezért, ha a lélek Isten megismerésére törekszik, Istent az idő és tér kategóriáitól függetlenül kell keresnie, mivel egyikben sem található Isten, mert EGY és mindenek fölötti. Ha a lélek látni akarja Istent, meg kell szabadulnia minden térbeli és időbeli látásától, mert ezek lekötik a lélek képességeit, ezért akadályozzák Isten felismerésében. Ezen felül azt is mondom: ahhoz, hogy a lélek megismerhesse Istent, el kell felednie önmagát, és meg kell szabadulnia önmagától, mert amíg önmagát szemléli, nem szemlélheti Istent. Mert mihelyst elveszítette önmagát és minden dolgot, megtalálja önmagát újra Istenben, amikor eljut az ő ismeretére, és megtalál minden más dolgot is teljes gazdagságában, Istenben. Ha az a rendeltetésem, hogy megismerjem a valós létet, tudnom kell, hogy az önmagában áll fenn, és nem felparcellázva, kívül, a teremtményekben.”

Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 1,1-8)

Mit jelent az Úrnak utat készíteni? A hegyeket lehordani? A völgyeket feltölteni?

Sokféle módon lehet értelmezni a fenti mondatokat, mivelhogy képes beszéd. A hegyek lehordása, a völgyek feltöltése szellemi-lelki értelemben is nagy vesződség. Tele van vesződséggel az élet. Csak az emberi élet ilyen, vagy az állatok és a növények élete is igen nagy vesződség? Úgy tűnik, hogy az élet alacsonyabb szintjén nincs olyan panasz, mint az embernél, legfeljebb ott, ahol az ember megzavarta a harmóniát. A növény is küzd az életért, de számára ez a küzdelem maga az élet. A vadon élő állatnak is meg kell szereznie a táplálékot, védenie kell életét az időjárás viszontagságaitól, más állatoktól, de számára nem panaszos ez, hanem számára ez maga az élet. Csak az ember panaszkodik. És ez a bölcsőben elkezdődik. Az ember élete első hónapjaiban, de lehet mondani, hogy éveiben, sőt évtizedeiben gyámoltalan, kiszolgáltatott. Amikor igényeit kielégítették a csecsemőnek, "jól elvan". Játszik, alszik, nézeget, és belefeledkezik az életbe, amíg teste nem követelőzik újra. De hamar jelentkezik egy új igény. Majd ébred a szellem, és az is éhes, szomjas. Jelentkezik az unalom. A tárgyak már nem sokáig elégítik ki. A szellem pedig rendkívül mohó és ínyenc.

Mi itt a bajok gyökere? Ami a legnagyobb áldás, attól szenved legjobban az ember. Kiszolgáltatottja a saját maga teremtette kultúrának.
Maradjunk a gyerekkornál. Nem jó iskolába járni, panaszkodik a gyermek. Igaza van. Pedig ott jó meleg van, ott világos van, mert nappal is ég a villany. Ott főznek neki, ott vigyáznak rá. De ennek ára van: nem azt csinál, amit akar, amit kíváncsi természete diktálna. Ha neki kellene meleget teremteni, ha saját magának kellene elkészítenie a ruháját, cipőjét; ha neki kellene előteremteni az ennivalót, innivalót; ha neki kellene megszerveznie élete védelmét, akkor soha nem unatkozna, nem panaszkodna.

Ugyanez a helyzet a felnőttnél. Körülveszi egy kényszerkultúra, mely kényelmét biztosítja, de ezért a kényelemért nagy árat kell fizetnie. Azért, hogy lakásában gáz, villany legyen, hogy magát és családját élelmezni és öltöztetni tudja, azért, hogy háztartási gépeit megvásárolhassa, azért, hogy kocsit vehessen, vagy nyáron messze földön nyaralhasson, azért olyan munkát kell végeznie naponta, mely nem élvezet és szórakozás számára. Olyan életformát kell vállalnia, mely miatt felsóhajt: nehéz az élet.

Mi hát a panasz oka, a bajok gyökere? Bizonyos értelemben a kultúra, mely nem csupa áldás. A kultúra az emberré válás, az emberi fejlődés terméke. A kultúra terméke pedig az emberi életforma, melyet gyakran észrevétlenül élvezünk, és melytől mindig észrevehetően szenvedünk.

Van-e kiút ebből a zsákutcából, a kultúra labirintusából? Bele kell törődni, hogy "mindig így volt e világi élet", vagy lehet változtatni rajta? Sokan-sokan keresték már e kérdésre a választ, és sokan kísérletet is tettek a kiút megtalálására. Most röviden csak annyit: az emberi kultúrát a szellem ébredése és természete teremtette. Ez a szellem képes reflexióra, önmegismerésre, önkontrollra. Ha ezt megteszi, belátja, hogy egyszerűségre, önállóságra, a lehető legnagyobb függetlenségre van szükség, hogy önmaga lehessen, és ne egy csavar a kultúra csikorgó, olajszegény gépezetében. Amilyen mértékben megtalálja önmagát az ember, olyan mértékben csökken a vesződsége a sorssal.

Buzgán József