2012. április 22., húsvét harmadik vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 3,13–15.17–19)

A hit gyümölcse az, amit az apostolok megtapasztaltak önnön lényükben. Ez a hit beléjük is erőt öntött, és ez az erő tapasztalat volt számukra. Mindenki számára tapasztalati tény a fizikai erő és annak hiánya is. Ugyanígy megtapasztalja minden ember a lelki erőt is, a szellemi erőt is. A fizikai erőt csodáljuk a sportolókban, és értékesnek is tartjuk, mi is szeretnénk rendelkezni azzal. A lelki erővel hasonlóképpen vagyunk: csodáljuk a szentekben, a hősies lelkű emberekben, mert mi is szeretnénk rendelkezni azzal. A szellemi erőt, a tudást, a műveltséget is nagyra értékeljük, akkor is, ha másokban ismerjük fel, mert érezzük, hogy mi is képesek vagyunk vagy lehetnénk arra. Ha nem így lenne, észre sem vennénk ezeket a képességeket, melyek mindegyike erőt, energiát hordoz. Azt vesszük észre, amire a teremtő Isten ajándékozó szeretete által képesek vagyunk. Jézus feltámadásában is azért hiszünk, mert valahol szellemünk csúcsán vagy mélyén tudjuk, hogy képesek vagyunk mi is a test halála után feltámadni, felébredni az új életre. Amint ez a tudat megerősödik, új erő tölti be testünket, lelkünket, szellemünket. Ez az erő olyan mértékű lehet, hogy másoknak is jut belőle, ahogy jutott annak a bénának is, aki meggyógyult. Ennek pedig jele is van, amit felismer az ember. Pál apostol életéből olvashatunk arról, hogyan lesz a béna ép, egészséges, erős: „Ez hallgatta Pál beszédét, ő pedig rá tekintett és látta rajta, hogy elegendő hite van arra, hogy meggyógyuljon.” (ApCsel 14,9)

Gondolatok a szentleckéhez (1 Jn 2,1–5a)

Jézus kortársai, köztük az apostolok, szemükkel látták Krisztust, fülükkel hallották beszédét, és ezáltal bármelyikük elmondhatta, hogy ismeri Őt. Ez az ismeret valamiféle közösséget is jelent, de ez az ismeret egyénenként változik. Ismerték Őt a főpapok, a meggyógyult betegek, az apostolok, köztük Júdás is, Pilátus is, és ismeretük róla nem volt azonos. Ezért is kérdi Jézus apostolait, hogy kinek tartják Őt az emberek? Péter úgy ismeri, hogy tudja: Ő a messiás. Mi az ismeret? Képesség valaki, valami iránt való szeretetre. A szeretet sem egyforma, és fokozatának, erejének, minőségének jelei vannak. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Ezt a mondatot pedig megelőzi: „Ez az én parancsom: Szeressétek egymást, mint ahogy én szeretlek titeket.” (Jn 15,12)

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 24,35–48)

Nagyon különös az emmauszi tanítványok magatartása. Ismerik Jézust testi megjelenéséről, ismerik a hangját, hiszen tanítványai voltak talán három éven át. A feltámadt Jézus melléjük szegődik, és mivel nem jutott még el a tudatukig az, hogy van feltámadás, van élet a halál után, nem ismerik fel, hogy Ő a Názáreti Jézus, aki meghalt a keresztfán. Miből ismerik majd fel? A kenyértörésből! Itt is ugyanaz az „ismer” ige jelenik meg, mint a mai szentleckében. A görög szövegben is ugyanaz az ige szerepel: „ginószkó”. Jelentése pedig megért, megismer (és ezáltal valamiféle közösségbe kerül vele).

A kenyértörés az utolsó vacsorától kezdve központi eseménye a keresztények összejövetelének. Mi szentmisének nevezzük. Milyen mélységes tudást jelent az, ha valaki ma is felismeri Őt a kenyértörésben! Az Úr Krisztus nem szentképet vagy szobrot hagyott tanítványainak, hogy emlékezzenek rá, hanem a kenyértörésre mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Miért éppen ezt a „módot” választotta? Mert el akar vezetni annak tudatára, hogy irántunk való szeretetből feláldozta testi életét; mert irántunk való szeretetből felajánlja a vele való közösséget nekünk.

Érdemes figyelni arra a mondatra is, ami a tanítványok zavarát fejezi ki: „Miért vagytok megzavarodva? S miért támad kétely szívetekben?” Itt a kételynek megfelelő görög szó a „dialogiszmosz”. Jelentése: okoskodás, vitatkozás, kétely. (Végigkíséri a keresztények közösségét évezredeken át!) Ez a zavart lelki állapot akkor múlik el, amikor: „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat.” E mondat két igéje a görögben „dianoigó” és „szüniémi”. Ez utóbbi jelentése: „összehoz”. Az értelmünk olyan összhangba (közösségbe, egységbe) kerülhet az Írásokkal, hogy gyümölcse az ismeret, amiről fentebb már írtam.

Buzgán József