2012. április 29., húsvét negyedik vasárnapja

Hivatások vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 4,8-12)

Az olvasmányban hallottakat el lehet képzelni utólagos körülmények hatása alatt. Ezt teszik a festők is, ezt tette az Apostolok Cselekedeteinek szerzője is. Hogyan történik ez? Elfelejtjük, hogy Péter egyszerű halász. Ezután beöltöztetjük, ahogyan ma is látjuk őt szoborban és képen. Egészen arisztokrata vonásai vannak, és tarsolyában már ott van a pápai tiara és minden egyéb jelvény, ami a pápaság intézményéhez kapcsolódik. Egyenrangúként, sőt csodatevő hatalma fölényével tárgyal a nép elöljáróival, és a vének tanácsával. Akinek realitás-érzékét nem borítja fátyol, észreveszi, hogy szerkesztett a beszéd is, a körülmények is, melyek a beszéd hátterét képezik. Évtizedek múltán, amikor írásba foglalták az eseményeket, melyek ebben az újszövetségi iratban olvashatók, a tények magyarázatra szorultak. Milyen tényeket kellett megmagyarázni? Ime, a kívülálló szemszögéből nézve: A Názáreti Jézust, aki némi zavart okozott a nép körében, keresztre feszítették, meghalt. Követői, a halászok és más egyszerű emberek bujkálnak, üldözik őket. Mégis, bénák gyógyulnak meg, és mindenfelé a Názáreti Jézusról suttognak, és azt a képtelenséget állítják, hogy él. A Názáreti Jézus egykori tanítványai mesterük nevében csodákat művelnek, és egyre többen hisznek nekik. Ők pedig azt hirdetik, hogy mégis a Názáreti Jézus a messiás, benne van az üdvösség. Ezt a kifejezést, hogy üdvösség, akkor nem kellett magyarázni. Ma, szükséges magyarázni, és nem is könnyű. Korszerű példát nem is találok. Mert az üdvösség fogalma koronként más és más képben, vízióban jelenik meg. A közelmúlt víziója az üdvösségről, a „haladás” „fejlődés” szóval hódított. Nem érzékelem, hogy a mai kor emberének van-e víziója a jövőről, mely „szuper”? Pedig remény nélkül hosszú távon nem képes élni az ember, az emberiség. A szívek mélyén gúzsba kötve alszik az abszolút jövőbe vetett remény. Sokáig ez nem maradhat így. Olyan ébredést látok a közel-jövőben, amilyen volt abban a korban, midőn az Apostolok Cselekedeteinek könyvét írták. Erről szól Péter apostol beszéde is.

Gondolatok a szentleckéhez (1Jn 3,1-2)

A János-levél ma idézett részlete is vízió, látomás, a remény tavaszi virága. A levélnek ez a része azért szép, mert nem filozofálás, elvont fogalmakkal történő bűvészkedés, hanem tiszta és magasztos költészet, amely igazabb (ha lehet fokozni az igaz szót?) minden szabványos filozófiánál. Mert Isten a legmagasztosabb, aki megjelenhet az ember ébredő elméjében, sóhajtozó szívében. Mit mond ez a sóhaj? Olyan közel szeretnék lenni Istenhez, mint szülő a gyermekéhez. Igen, már Isten gyermeke vagyok, de még embrió állapotban; hasonlóságom Istenhez nehezen észlelhető. De korlátlan lehetőségeim vannak, végtelen idő áll rendelkezésemre, hogy egyre hasonlóbb lehessek Őhozzá.

„Látni fogjuk, amint van.” Párhuzamban áll ez a János evangéliumban olvasható kijelentéssel: „Az Istent soha senki nem látta;” (Jn 1,18) A két mondat összevetve egy képet idéz elém. Petőfi fogalmazta meg: „miként fogom szólítani rég nem látott anyám?” Látni, a szeretet szemével látni, ez már embrió állapotban is gyönyörűség! Milyen lesz hát, ha tágra nyílik szemünk!

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 10,11-18)

Ha nem tudnánk, hogy az ószövetségi szentírásban számos helyen megjelenik Istennel, a messiással kapcsolatban a jó pásztor képe, arra gondolhatnánk, hogy a Názáreti Jézus nem is ács volt, ahogy a hagyomány őrzi, hanem pásztor. Ha nem is volt pásztor, a mi Urunk, mégis sokat tartózkodhatott bárányok, nyájak mellett. Erről tanúskodnak a bárányokkal kapcsolatos példabeszédei, megjegyzései. Nem véletlen, hogy sorsa, a bárányok sorsa, elsősorban az áldozati bárányé. De itt jó pásztor. Ám a pásztor is áldozatként szerepel itt: „A jó pásztor életét adja juhaiért.” Akit szeretünk, azért életünket áldozzuk. Ebben van az emberi élet értelme. A jó pásztor bárányaiban nem csupán megélhetési forrást, testének táplálására szolgáló állatot lát, hanem – a kép szó szerinti értelmében – barátot, akiért meghalni is érdemes.

Mély és művészi stílusban megfogalmazott életfilozófia van ebben a példabeszédben. Minden nép, minden közösség, minden család jó pásztort igényel. Az ember lehet jó pásztor, de lehet béres is abban a közösségben, ahová a Gondviselés állította. Aki vezető és csal, lop, hazudik, az béres. Szenved tőle a rábízott közösség, de ő jár pórul, még akkor is, ha nem bukik le. Az ember hitvány féreg, ha béres és nem jó pásztor a rábízott közösségben, akár a családban is.

De tudjuk, hogy az ember lehet farkas is. „Homo homini lupus.” Erről naponta meggyőződünk. A farkas olykor róka módjára viselkedik. Mert a farkas képes báránybőrbe is bebújni, hogy álcázza magát. A példabeszéd, melyről hosszan lehet elmélkedni, mégis ebben a kijelentésben ér csúcsára: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem.”

Jézus, mint jelmondatot fogalmazza meg itt azt, amit minden ember sajátjának tekinthet, ha tudja, honnan jön, miért és hová tart. Minden, és mindenki az Atyától jön, Ő az élet, a lét forrása, Ő ad küldetést mindennek és mindenkinek. A küldetés az, hogy ajándékozd oda életedet másokért, és visszakapod ezerszeresen.

Itt is előjön egy mondat erejéig a másik alapelv, az egység alapelve: „egy nyáj lesz és egy pásztor”. Ez már új irányt szab elmélkedésünknek, de ebben nyer értelmet az áldozat, az egység tényében és feladatában. Ha másért, másokért áldozom életemet, akkor azzal én is nyerek, mert egy közösséghez (testhez) tartozom azzal, akiért áldozatot hoztam, akiért feláldoztam magam. Testünk milliárdnyi sejtje mind ennek az egységnek a szolgálatában áll, ha egészséges a testünk. Talán még tudják is ezt a sejtek. Az embernek is tudnia kell!

Buzgán József