2012. augusztus 12., évközi 19. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (1Kir 19,4-8)

Ez a ma idézett történet sem értelmezhető szó szerint, ha az író eredeti szándékát akarjuk megismerni. Illés, az utókor szemében joggal emelkedik emberfeletti magasságba. Amit saját korában tett a vallás, a hagyományok, a kultúra megmaradásáért, az rendkívüli cselekedet és teljesítmény volt, kitörölhetetlenül benne maradt Izrael történetében. Az utókor embereiben az Illés személye iránti csodálat mellett megjelent több kérdés is. Az egyik biztosan az lehetett, hogy egyetlen ember képes-e arra, beleértve Isten segítségét is, amit Illés teljesített, elért? Erre a kérdésre válaszol a mai jelképekkel teli, allegorikus történet. Mai nyelven és saját környezetünkben ezt a régi és sokszor átcsiszolt választ így fogalmazhatjuk meg:

A nagy ember, a legkiemelkedőbb tehetségű ember is elfárad. Az az ember is elfárad, aki szilárd hittel vallja, hogy ő Isten kiválasztott embere. Az az ember is elfárad, aki évtizedeken át, számtalanszor visszatérően bizonyítva látja, hogy vele van Isten, rendkívüli módon segíti őt az Isten ügyéért vívott küzdelemben. Minden kimerült, mérhetetlenül fáradt ember Istenhez fordul utolsó erőfeszítéssel. Egyénenként változik, amit ilyenkor a fáradt, kimerült ember megfogalmaz. Van, aki zúgolódik; van, aki számon kéri Istent; van, aki káromkodik; van, aki egyszerűen azt mondja, amit Illés: „most már elég!”

Mit mond erre Isten? A természet nyelvén azt mondja: aludj! Pihenj! A természet visszaadja erődet magától! Valóban! Jó nagy, egészséges alvás után már mindent másképp lát az ember, mint akkor, amikor kimerült, és minden idegszála pattanásig feszült. Emlékezik az ember ilyenkor is, a sötét felhőktől borított napokra, emlékezik arra, amit átélt Istennel való kapcsolatában is. Újra kérdez: Uram! Azt mondtam Neked pár napja, hogy „ELÉG!” Jóváhagyod? Az Úr késedelem nélkül válaszol: „NEM ELÉG! Menned kell tovább, küldetésed még nem teljes. Mindezt ismét az általa alkotott természet nyelvén mondja el Isten az embernek. Illés esetében, a korabeli krónikások nyelvén, angyalok hozzák a friss erőt adó ételt és italt. A hagyomány nyelvén pedig az hangzik el, hogy „neked nem negyven évet, hanem csak negyven napot kell vándorolnod, de a pusztában”. A „negyven”-es szám itt misztikus értelmű, ahogy a puszta is. A pusztai vándorlás nem értelmetlen. A pusztai vándorlás előkészít. Mire? Nem az Ígéret Földjének, Kánaánnak paradicsomi boldogságára, hanem újabb harcokra az Ígéret Földjéért.

Minden ember küldetést kap Istentől. Bármely ember sorsa hasonló lehet valamely szakaszán Illés sorsához. Isten pedig úgy van jelen minden ember sorsában, ahogy Illés prófétáéban. Az ember gyakran érzi, amit Illés próféta: „Uram, most már elég!” Isten pedig rendszerint úgy válaszol: „Nem, küldetésed még nem teljes! Meríts erőt, menj előre! Én veled vagyok!”

Gondolatok a szentleckéhez (Ef 4,30-5,2)

Egyetlen mondat mögött rejtőzhet egy gazdag kultúra. Ilyen mondat a mai szentleckében az első: „Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve a megváltás napjára.” Aki ezt a mondatot értheti, annak járatosnak kell lennie egy meghatározott közösség szellemi világában, eszmerendszerében. Tudnia kell, hogy Isten Szentlelke létezik, és jelen lehet az egyes ember világában. Tudnia kell, hogy Isten Szentlelke ura az ember lelki világának, de nem veszi el az ember szabadságát, hanem bizonyos értelemben szolgálja az embert. „Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének!” Ez a kifejezés, hasonlat. Ahogy a szülő is úr gyermekének sorsa fölött, és mégis gyermekének szolgája, úgy úr és szolga Isten Szentlelke az egyes ember és a közösségek sorsában, életében. Ahogy a gyermek szomorúságot vagy örömöt okozhat szülőjének, szüleinek, úgy okozhat az egyes ember vagy egy közösség szomorúságot vagy örömöt Isten Szentlelkének.

„A Szentlélek pecsétjével vagytok megjelölve a megváltás napjára.” A Szentlélek pecsétje fogalommá vált a keresztények körében. Láthatatlan volt e pecsét mindig, és mégis láthatta minden igaz keresztény a saját és igaz keresztény testvérei homlokán. A fogalom mögött áll a a Biblia teljes kultúrája, fogalomvilága, de kifejezetten is találkozunk vele például: (2 Kor 1,22; Ef 1,13; Jel 7,3-4;)

E gazdag tartalmú mondat után Pál apostol részletezi, mivel szomoríthatja meg az ember Isten Szentlelkét: „minden keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás és minden egyéb rossz” Tanácsot is ad az apostol, amit érdemes újra meg újra megfontolni. Idéztük ma!

Arra a mérhetetlenül gazdag tartalomra itt már nem térhetek ki, amit egy másik mondat jelez a ma idézett szentleckében: „Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek.” Milyen tartalmi gazdagság néhány mondatban!

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn6,41-51)

Sokan ismerik azt a játékot, amikor megkérdezi valaki: „Ha egy lakatlan szigetre száműznének hosszú időre, mely könyvet vinnéd magaddal?” Föltettem magamnak ezt a kérdést már többször életemben, és mindannyiszor úgy találtam, hogy a János evangéliumot vinném magammal. Miért? Azért, mert felébreszt, és felnyitja lelki szemeimet arra világra, melyhez nem fizikai értelemben tartozom. A János evangélium megtanít látni a testi szemekkel láthatatlan világot. Minden kérdések között, melyek az ember szellemét foglalkoztatják, az első ez: „Ki vagy te?”

Ki vagy te? Ha valamelyik embertársunknak tesszük fel ezt a kérdést, vagy nekünk teszi fel valaki, akkor rendszerint megmondjuk a nevünket, foglalkozásunkat, lakcímünket, családi körülményeinket, esetleg őseinkről beszélünk. És mindez semmit sem mond el arról, hogy lényegében hová, kihez tartozom. Az anyakönyvi adatok semmi lényegeset nem mondanak el az emberről. Amikor egészen személytelenül akarnak valakit számon tartani, (ez történt pl. a koncentrációs táborokban) akkor adnak neki egy számot. Ez az ember már nem több mint egy ipari termék, ami teljesen olyan, mint a többi ezer, csak egy szám különbözteti meg a többitől. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy egyes emberek hogyan próbálnak kitörni ebből a személytelenségből. Viselkedésükben vagy viseletükben keresik a feltűnőt. De nem sokáig tart ez a feltűnés, mert ezek az emberek általában erős egyéniségek, és emiatt a többi kezdi utánozni viselkedését, viseletét. Divattá válik egy-kettőre akármi, és már újra keresheti az erős egyéniség, hogyan tűnjön ki a tömegből. Ez nemcsak a hajviseletre vagy az öltözködésre érvényes, hanem a gondolkodásra is, az emberi megnyilvánulásoknak minden területére.

Jézust is megkérdezik kortársai, hogy kicsoda ő, de a válaszát nem értik, mert ő nem anyakönyvi adatokat mond, hanem a lényeget mondja el magáról, mert ismeri magát, mert ismeri Istennel, az Atyával való kapcsolatát, mert ismeri Istentől, az Atyától kapott küldetését. A mai evangéliumban is így mutatkozik be: „Én vagyok az élet kenyere. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér.” Kortársai természetesen nem értik, és az azóta eltelt idő alatt is kevesen értették. Ha könnyű lett volna megmagyarázni, akkor Krisztus már megtette volna. Mielőtt Krisztust érteni akarná valaki, előbb saját magát, saját emberi lényének lényegét kell megismernie. Az istenismerethez vezető út is önismerettel kezdődik. Ezt már az ókori görögök is tudták, Szókratész filozófiai kiindulópontja, a Delphi-i jóshely felirata: „Gnoti szeauton!” - Ismerd meg önmagadat! A két út nem is egymást követi, hanem párhuzamosan fut. Egyik a másiknak függvénye. Ezért mondja Jézus is: „Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza..... Mindenki, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát.” Látom-e én az Atyát?

Buzgán József