2012. január 29., évközi 4. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (MT 18,15-20)

Kik a próféták? Giovanni Papini, a firenzei nagy író, aki Krisztus története című könyvével lett világhírű, így válaszol a kérdésre:

"Egy nép sem volt olyan jól értesült, mint a héber. Egyiknek sem volt annyi ébresztője és figyelmeztetője. Indiának voltak vezeklői, akik elrejtőztek az erdőkben, hogy legyőzzék a testet, és belemerítsék lelküket a végtelenbe. Kínának voltak házi bölcsei, szelíd bácsikák, akik polgári erkölcsre oktatgatták a parasztokat s a császárokat. Görögországnak voltak filozófusai, akik az oszlopcsarnokok árnyékában harmonikus rendszereket s dialektikai csapdákat állítottak fel. Rómának törvénytudói, akik bronztáblára feljegyezték, a népeknek és a századoknak, a legmagasabb igazságosság szabályait, amelyhez fel kell emelkednie annak, aki parancsol és uralkodik. A középkornak prédikátorai, akik törték magukat, hogy felrázzák a szunnyadó kereszténységet a kínszenvedés emlékezetével, s a pokol borzalmával. A héber népnek prófétái voltak. A próféta olyan ember, akinek az idő mind a három vonatkozásában a sajátja: felfejti a múltat, megvilágítja a jelent, s fenyegetőzik a jövendővel. A próféta hang, amely Isten nevében szól, kéz, amely Isten sugalmazására ír, Istentől küldött hírnök, hogy útbaigazítsa azt, aki elvétette az utat. Alkalmatlan, kellemetlen, kelletlen hang; gyűlölik a nagyok, ímmel-ámmal hallja a csőcselék, s gyakran maguk a tanítványok sem értik meg.

Gondolatok a szentleckéhez (1Kor 7,32-35)

Bizony jó lenne, ha mentek lehetnénk a gondtól. Pál apostol itt a Korintusban élő keresztények kérdéseire válaszol. Érdekes, hogy már Pál apostol korában is felmerül a cölibátus életforma. A megszentelt élet intézményei csak századokkal később alakulnak ki, és korszakonként újabb és újabb formát öltenek. A mi korunkban, melynek erkölcsi felfogását jól ismerjük, a kérdés olyan formában jön elő, hogy hazánkban és Európa sok országában a fiatalok együtt élnek, de gyermeket nem vállalnak. Ugyanakkor a föld népessége rohamosan növekszik. Hozzátartozik Pál tanácsaihoz és a házas életről vallott nézetéhez, hogy közelinek tartották Krisztus újra eljövetelét, a megújuló világot. Ma idézett utolsó mondata, biztatása mindig időszerű marad: „Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy a feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket.”

Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 1,21-28)

Jézus tanításában hatalom van. Ezt a hatalmat tanítványaira bízta, akik megtapasztalták a hit erejét, melyet a krisztusi tanítás képes fölébreszteni az emberekben, mindenütt és mindenkor a világon. Ma is így van-e ez? Egy példát mondok válaszként.

A Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás 1999. évi nagy találkozóján, egy mexikói püspök mondott bevezető beszédet. Nem szokványos beszéd. Közvetlen, minden szava világos, érthető, lebilincselő. Arra példa az ő beszéde, tanúságtétele, hogy a jézusi tanítás ma is él, és hatalma van.

„Sok évvel ezelőtt én kezdtem Mexikóban a felszabadítás teológiáját. Ti ki akartatok jönni a kommunizmusból, mi szerettünk volna belemenni, amikor észrevettük, hogy ez egy radikális út, amely az egymással való harchoz vezet, amely nem engedi, hogy megéljük a szeretetet. Akkor én azt mondtam, nem ez az utam. Ez nem az egyház útja."

Püspöke büntetésből egy eldugott kis plébániára küldte. Ott megbetegedett. "Minden emberi biztonságom összeomlott." - vallja. Rákos daganata keletkezett és vért hányt. Megoperálták. „Azt mondták: három lehetőségem van. Első: hat hónapon belül meghalok. Második: tolókocsiban élek, állandóan oxigénpalackról lélegezve. Harmadik: Isten megkönyörül rajtam, és meggyógyít. Én azt kértem az Úrtól, hogy hat hónapon belül vegyen magához. De most itt vagyok, tökéletesen egészségesen. "

Elmondja továbbá, hogy mielőtt pap lett, volt torreádor, volt ügyvéd, volt bankár, volt tőzsdeügynök. A száműzetésben megbetegedett, mint mondja a stressz miatt. Ott véletlenül kapcsolatba került egy fiatalokból álló karizmatikus csoporttal. Azok egy elsőáldozás alkalmával zenéltek, énekeltek a plébánián. Meghívta őket, jöjjenek máskor is. Meg is ígérték, azzal a feltétellel, hogy ő is velük imádkozik.

„Elkezdtem velük imádkozni. Legelőször elbújtam egy sarokban. Miközben felemelték a kezüket, és nyelveken imádkoztak, én láttam, de a szívem mélyén meleget éreztem. Úgy éreztem, hogy ez egy jó imádság. És következő alkalommal már önként mentem el az imára. Továbbra is a sarokban maradtam. De, mondták: atya, mondjon nekünk valamit! Én pedig azt mondtam, hogy remélem, nemcsak a kezeteket emelitek fel, hanem a testvérekért is tesztek valamit. Azt felelték: maga tanítson meg minket tenni a testvéreinkért, mi pedig megtanítjuk arra, hogy hogy kell felemelni a kezét. Nem nagyon tetszett a dolog. De megbetegedtem ekkor, stressz miatt. A vérnyomásom, hol lent, hol fent. És el kellett mennem pihenni.

Visszatérve részt vett egy Élet a Lélekben nevű szemináriumon, melyet egy háziasszony és egy villamosmérnök tartott. Egyre otthonosabban érezte magát a karizmatikus közösségben. A plébániájára is elvitte ezt a közösséget. Minden szombaton imádkoznak a betegekért, nem a megszokott módon, hanem ahogy a karizmatikusok teszik ezt. Ismét szó szerint idézem: „Minden szombaton látunk csodákat, mert az Úr beteljesíti ígéretét. Én nem féltem imádkozni a betegekért, nem féltem nevetségessé válni. Sokan szeretnék ugyanezt megtapasztalni, de félnek. Én nem akarok többet, mint hogy bemutassak egy élő Krisztust, aki cselekszik az Ő népe között."

Csak annyit akartam mondani a példával, hogy a hit ereje ma is működik, művel csodákat, de ember kell hozzá, hogy ez a hit és annak hatalma megjelenhessen a világban.

Buzgán József