2012. január 8., Urunk megjelenése (Vízkereszt)

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 60, 1-6)

Ez a „kelj föl” felszólítás visszacseng Jézusnak különleges erőtől sugárzó szavai között. A Márk evangélium ötödik fejezetében, a szerkesztő határozott szándéka szerint, a hit titokzatos ereje több mint szembetűnő, nyugodtan mondhatjuk, hogy lenyűgöző. Ebben a fejezetben kelti életre Jézus a zsinagóga elöljárójának, Jairusnak halott leányát ezekkel a szavakkal: „Talita kum!” Már az is érdekes, hogy ezt a héber vagy arám mondatot a görög szöveg eredeti formájában is megőrizte. Ezen „kúm” héber ige által szól Izajás próféta is Sion leányához, Jeruzsálemhez.

Majd a világosság és sötétség ellentétpárja jelenik meg a prófétai látomásban. Ha azt kérdezzük, hogy mi valójában ez a világosság, a gondolatpárhuzamot megtaláljuk a János evangélium prológusában. „A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. (Jn 1,5)

(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. (Jn 1,9-10)

Ezek a párhuzamok nem véletlenek, és önmagukban is feltárják a prófétai látomás értelmét. De ha csak a „világosság” kifejezést értelmezzük, amit a fordítások szinonimákkal adnak vissza, az eredeti héber szövegben, ugyanaz a (’ệr) szó jelzi. A „világosság” titokzatos és nagyon gazdag jelentéssel található meg a Bibliában. A prófétai látomásban, melyet ma idéztünk elsősorban az eljövendő messiásra és a beléje vetett hitre vonatkozik, ahogy a fent említett párhuzamok is.

Gondolatok a szentleckéhez (Ef 3, 2-3a. 5-6)

Szem előtt tartom az efezusi levélre vonatkozó új és elfogadott kommentárokat, és mégis azoktól függetlenül értelmezem az efezusi levél ma idézett néhány sorát, mivel akkor sem idegenek Pál apostoltól, ha ezeket nem az apostol diktálta, és akkor írta le valaki a kor szokása szerinti körlevélnek szánva, amikor az apostol már nem élt fizikai testben.

A „kegyelmi adományok”-nak, görögül a karizmáknak, igen fontos szerepe volt és van az egyház életében kezdettől a mai napig. Erről az első korintusi levél 12-13. fejezeteiben részletesen olvashatunk. A kegyelmi adományt mindenki azért kapja a Lélektől, hogy a közösséget építse. A karizmák azonban nem anyagi természetűek, ezért nem hitelesíthetők egyértelműen. Ahogy vannak hamis próféták, úgy vannak hamis karizmák is, vagy hamis „karizmatikusok”. Ha ebből zűrzavar támad valamely közösségben, ott valakinek rendet kell tenni. Egy tekintélyes ember, mint Pál apostol írt annak a közösségnek, vagy megjelent abban a közösségben, ahol viták és ellentétek keletkeztek, melyek kárára voltak a közösségnek, a helyi egyháznak. Ha az apostol már nem jelenhet meg, vagy nem írhat, akkor a nevében valakinek írnia kell. De kinek van ehhez joga? Ez a kérdés sürgeti az intézményes egyház kialakulását, ahol hivatal és törvény kormányoz, és gondoskodik arról, hogy a helyi egyházak egységben maradjanak elvi kérdésekben is.

Ezért jelenik meg egy körlevél, mely már jogi fogalmat hordoz, az örökös és társörökös fogalmát. Ennek persze csak akkor és ott volt jelentősége, ahol zsidóból lett keresztények és pogányból megtért keresztények éltek együtt, és valamilyen formában jelentkezett bizonyos vetélkedés. Ezt a helyzetet tükrözi az a néhány sor, melyet ma az efezusi levéléből idéztünk.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 2, 1-12)

Ahogy a karácsony bibliai leírásának olyan varázsa van az emberre, mint a meséknek a gyermekre, úgy a napkeleti bölcsek betlehemi látogatásának evangéliumi leírása is hasonló műfaj. Nem véletlen, hogy a napkeleti bölcsek ott találhatók minden templomi és újabban minden utcai „betlehem”-ben. Nem kívánok belemerülni a bibliai leírás részletes elemzésébe, hiszen jól megteszik ezt a ma hozzáférhető kommentárok. Nem kívánok belemerülni a részletes elemzésbe, mert attól tartok, hogy eközben elveszíti lelkemre gyakorolt hatását az evangéliumi történet. Mégis jó, hogy tettem már ilyen kísérletet is. Vannak, akik könyvet írtak arról, hogy milyen égi jelenség volt valójában a betlehemi csillag. A gyermeket csak kamaszkora után kezdi érdekelni, hogy a valóságban létezik-e égig érő fa, tündérek vagy boszorkányok. A kamaszkornak is megvan a maga racionális és irracionális világa, ahogy a felnőtt kornak is. Idős korban (rendes körülmények között) újraéled az embernek az a képessége, hogy a múlt emlékeit és a jövő látomását a racio szitáján megszűrve a mesék és mítoszok fantasztikus színeiben és korlátlan lehetőségeivel lássa.

Egy élményemet itt szeretném közzé tenni. Nem kitalálás, igazi, hamisítatlan történet.           
Az elmúlt nyáron táboroztunk az iskoláskorú gyerekekkel. Egyik napon az iskolás gyerekeket és az ott lévő felügyelő felnőtteket meglátogatták a családtagok. A nagyobbak elmentek számháborúzni, a kisebbek, 3-4-5 évesek a táborban maradtak úgy hatan-heten. Fiúk voltak, csak egy kislány volt köztük. A fiúk természetesen háborúsdit játszottak. A kislány szeretett volna csatlakozni a fiúk csapatához, de a szóvivő határozottan kijelentette, hogy „te nem játszhatsz velünk!”. A kislány nagyon kedvesen felajánlotta, hogy nem katona akar ő lenni, hanem „én leszek a tündérkirálynő”. A szóvivő hajthatatlan és kemény maradt. Miután a kislány látta, hogy semmiképpen nem veszik be a fiúk a csapatba, csípőre tette a kezét, és bejelentette: „akkor én leszek a gonosz tündér”. Ez ellen a fiúk semmit sem tehettek. Megkezdték a háborúsdit.

Akkor, és azóta is sokszor elgondolkodtam már az eseten, másokkal is megosztottam gondolataimat, és úgy találtuk, hogy az élet színpadán, a felnőttek komoly világában is hasonlóképpen folyik a játék, az élet játéka.

A költők érzékelik a mágusok látogatásának szimbolikus jelentését, és sokakat közülük megihletett a bibliai történet. Babits Mihály így fogalmazta meg látomását:

Csillag után

(A vers formáját itt helyet spórolva feltörtem, de aki igényli, könnyen helyrehozhatja pl. az internet segítségével.)

„Ülök életúnt szobámban, hideg teát kavarok... Körülöttem fájás-félés ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből, kinyitom az ablakot, s megpillantok odakint egy ígéretes csillagot.
Ó ha most mindent itt hagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin, vagy teveháton - olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirhát vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám.
"Aranyad tilos kivinni!" szólna ott a vámos rám.
"Tömjéned meg, ami csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni".
Százszor megállítanának, - örülnék, ha átcsúszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék, hova a csillag vezet, te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb,
s ahelyett, hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirhámmal, keserűszagú mirhámmal kenném véres lábadat.”

Kunszery Gyula pedig, az epigrammák tömör stílusában így összegez:

Akik a gyermeket keresték...
„Jöttek mogorva zsoldosok, markolván zord fegyvereket....
Keresték. - Ámde nem találták a Gyermeket.
És jöttek tudós mágusok: beutazták a Keletet,
s keresték... s végül megtalálták a Gyereket.
És jöttek szelíd pásztorok, szívükben béke, szeretet...”
Keresték s rögtön megtalálták a Gyereket.

Buzgán József