2012. július 1., évközi 13. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Bölcs 1,13-15; 2,23-24)

A halálról alkotott fogalom vagy kép adott kultúrához, adott korhoz kötött. Ismerjük a csontváz képét, mely kaszát tart a kezében. Fantázia-kép, és riasztó, de van benne valami személyszerű.

Assisi Szent Ferenc az elemek világába sorolva, szintén megszemélyesíti és testvérnek tekinti a testi halált a Naphimnuszban:

„Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat.”

A Britannica Hungarica áttekintését követve kitérek néhány gondolatra a halállal kapcsolatban. A halált elsősorban az ember biológiai életének végével hozzuk kapcsolatba. Amikor az életfolyamatok összessége megszűnik, beáll a halál - mondjuk. Azt nem érzékeljük, hogy az életfolyamatok működése során folyamatosan jelen van a halál a test sejtjeinek életszintjén. „Az emberi halál pontos meghatározása ellentmondásos maradt; kultúránként és jogrendszerenként más és más.”

Az élet tapasztalati tény számunkra, de az alapszint, a sejtek élete, osztódása rejtve marad, és csak mikroszkóp alatt figyelhető meg hozzáértő emberek számára. A sejtek működését ismerő tudós emberek szerint a halál akkor következik be, ha a molekulák úgy rendeződnek át, hogy az átrendeződés lehetetlenné teszi a sejtek osztódását. Az élő szervezetekben ez az állapot a halál.

Korunkban a szervátültetések elterjedésével újabb, eddig nem ismert kérdések is előjönnek. Ha egy emberi testben szervátültetést végeznek, ki él tovább? Az az ember, akinek a testébe idegen testből származó szervet ültetnek, vagy az átültetett szerv korábbi birtokosa, vagy mindketten?

„Mesterséges eszközökkel fenn lehet tartani fontos életműködéseket akkor is, amikor a test önmagában erre már nem képes. Ezért új ismérvek elfogadására van szükség a halál bekövetkeztének megállapításához, főként olyan személyek esetében, akiket külső eszközök segítségével tartanak életben, vagy akik készek egészséges szervüket felajánlani másoknak. A halál beálltának új feltételrendszerében a legfontosabb kritérium a tudati tevékenységet meghatározó agyközpont működésének hiánya, továbbá az önálló légzés képességének visszafordíthatatlan megszűnése.”

Test és lélek kérdése:

Az ókori Egyiptom társadalma halottakból, istenekből és élőkből állt. Az élőket erősen foglalkoztatta, hogy mi vár rájuk haláluk után, erről tanúskodnak a temetkezési helyek, szokások és emlékművek.

A mezopotámiaiak (sumerok, babilóniaiak, asszírok) a betegségeket és a halált az emberi bűnök következményének tartották. Ez a nézet azután a maga könyörtelen logikájával és egyszerűségével átszivárgott a zsidó és a keresztény vallásba.

A sumer-akkád hagyományban a túlvilági életnek nem volt helye, és hiányzott a halál utáni ítélethozatal is. A jók és a rosszak sorsa azonos volt; a túlvilági élet reménye nélkül haltak meg.

A zsidó vallás kezdeti időszakában az írott törvénynek a túlvilágról szóló tanítása a maga nemében páratlan volt: csak a nép megmaradásával foglalkozott, és nem szólt arról, hogy mi történik az egyénnel halálakor vagy azután. De a Biblia tanúsítja, hogy az izraeliták első királyuk, Saul uralkodása előtt és alatt, hittek abban, hogy a halottak megidézhetők. (1Sám 28,3-20)

“Valószínűleg a Kr. e. IV. és a Kr. u. II. század között öltött a feltámadás gondolata konkrétabb formákat a zsidó vallásban. Ézsaiás könyve (26,19) szerint „Megelevenednek halottaid, és holttesteim felkelnek”, Dániel könyvében (12,2) pedig az áll, hogy „Sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló útálatosságra”. A mennyei öröklét elnyerői elsősorban a csatákban elesettek voltak, a bűnösök a Hinnom völgyébe („Ge'Hinnom”) kerültek. (Innen ered a pokol gyehenna elnevezése, amelynek tűzben szenvedő lakói az iszlám és a keresztény vallás pokollakóinak elődjei voltak.) A jeruzsálemi templom lerombolását (Kr. u. 70) követő 400 évben a Talmud mindkét (palesztinai és babilóniai) változatában általánossá vált a feltámadás hitének elismerése.”

„A hinduizmusban az újjászületés (reinkarnáció) végtelen lehetősége, az ezzel összefüggő hit és félelem fontosabb szerepet játszik, mint a többi vallásban. A hinduizmus szerint a halál után a lélek nem azonnal költözik be egy új testbe, hanem Jáma, a halálisten két szolgálója előbb elviszi azonosításra, majd a lélek az elhunyt házának bejárata körül kering mindaddig, amíg a testet el nem égetik (így akadályozzák meg, hogy visszatérjen az eredeti testbe). A lélek egy évvel később kerül az ítélőszék elé, majd átmeneti időre a mennybe (svarga) vagy a pokolba (naraka) jut, és csak ezután helyezkedik el az új testben, amely éppúgy lehet növény, rovar, emlősállat, mint ember.”

„Az iszlám foglalkozik talán a legrészletesebben a teremtéssel, a halállal, „a sírbeli élettel” és az emberi létezés hasonló alapkérdéseivel A Korán tanításának kiindulópontja a halál tekintetében is az, hogy Allah mindenható, ő teremti meg az embert, s ő határozza meg életének hosszát és halálának módját. A kárhozat éppúgy előre eldöntött dolog, mint az üdvözülés. Minden alá van vetve Allah abszolút akaratának. Gyakori a párhuzam a halál és az alvás között, az utóbbit időnként „kis halál”-nak nevezik. A jókra Isten kegyelme vár, és könnyen felrepülnek a „hetedik mennyország”-ba; ők az ítélethozatal után fel is támadnak. Az iszlám mártírjai, a dzsihád, azaz a „szent háború” harcosai kivételes elbánásban részesülnek, és azonnal a Paradicsomba kerülnek.

A modern nyugati társadalmakban a racionalitás és a tudomány sok tekintetben aláásta a halálhoz kapcsolódó keresztény hagyományt. Az egyház e téren már nem gyakorol olyan erős hatást, mint régen, vagy amilyet az iszlám fejt ki ma is. A halál azonban továbbra is központi helyet foglal el a keresztény gondolkodásban. Ezt nemcsak Krisztus keresztje jelképezi a templomokban és a temetőkben, hanem az a hit is, hogy az emberiség az eredendő bűn elkövetése miatt veszítette el a halhatatlanságot, s csak Jézus Krisztus halála hozta meg számára a bűnbocsánatot és az üdvözülés lehetőségét.

A halál modern és valóban világi felfogása a nagy francia filozófus, René Descartes (1596– 1650) írásaiban olvasható. Descartes szerint a test és a lélek ontológiai szempontból különálló, de egymásra kölcsönösen ható egység. Descartes előtt az ókori görög mintának megfelelően a lelket tekintették az ember élettani és tudati tevékenysége mozgató erejének.

A keresztény hitet a temetők bejáratán olvasható szó foglalja össze: FELTÁMADUNK!

Gondolatok a szentleckéhez (2Kor 9,7,9,13-15)

A kötelező adó, bármilyen néven nevezzük és bármihez kötjük, minden bizonnyal az emberiséggel egyidős. Templomaink jelentős többsége a feudális társadalmi rendszer idején épült, valamelyik földesúr, kegyúr, vagy főpap építtette. A kegyúr gondja volt a templom fenntartása is. A plébánia-rendszer is a feudális világ alapjára épült, vagyis földbirtokra. Az a világ elmúlt, maradtak a templomok és a plébániák. Az egyházi adó már régóta önkéntes felajánlás elsősorban a templomot látogató hívek részéről. Egy felmérés szerint a mi esperesi kerületünkben az előző népszámlálás alkalmával magukat katolikus kereszténynek vallóknak csak 5 %-a jár rendszeresen templomba. Önkéntes egyházi hozzájárulást ennél azért többen fizetnek. Ismereteim szerint a plébániák többsége anyagi gondokkal küzd. Egy rangos pap jelentette ki a közelmúltban: „Nem látványosan fog összeomlani a plébánia-rendszer.”

Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 5,21-43)

„Leányom, hited meggyógyított téged.”
„Ne félj, csak higgy!”
„Minden lehetséges annak, aki hisz.”

Nemcsak a Biblia tanúsítja, hanem a mindennapi tapasztalat is, hogy a hitnek hatalmas ereje van. Kérdés marad azonban, hogy hogyan tehet szert az ember erre a hatalmas erejű hitre. Mikor következik be az ember lelkében az a pillanat, amikor pl. azt mondja: „hacsak a ruhája szegélyét érintem is, meggyógyulok”? De még ennyi anyag sem kell a hit hatalmának megtapasztalásához. A kafarnaumi százados szolgájának csodás meggyógyulásáról szóló történetből ismerjük a százados hitét, akit Jézus meg is dicsért. „Csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám” – mondja, hitéről tanúságot téve a százados. Mi tehát a hit, a csodákra képes hit működésének a titka?

Akár a bibliai csodás gyógyulások elbeszéléseit tanulmányozzuk, akár a búcsújáró helyeken történt csodás gyógyulások történetét, észrevehetünk egy körülményt: az ember feltételeket állít. Nagyon jellemző az emberre Tamás apostol magatartása ebben a tekintetben: „hacsak nem látom a szegek helyét, nem hiszem”. Alexis Carrel, aki a kutató orvos szemével vizsgálta a lourdesi csodás gyógyulásokat, naplójában írja: „ha saját szememmel látom egy seb hirtelen gyógyulását, akkor hiszek”. Lát ilyet, le is fényképezi, és mégis azt mondja, hogy tovább kell kutatni és nem lehet ott megállni, hogy van ilyen, de nem értem. A ma olvasott evangéliumi történetben a beteg asszony is állít egy feltételt: „ha a ruhája szegélyét érintem is, meggyógyulok”. Itt van a megoldás, a válasz: olyan feltételt állítok magam elé, mely nem könnyen teljesíthető, de lehetséges. Úgy látszik, szüksége van elménknek a feltételekre. Az okosság abban található, hogy milyen feltételt szab magának az ember. Hogy jut el erre az okosságra az asszony? Nem könnyen. Tizenkét éven át mindent elkövetett gyógyulása érdekében. Van tapasztalata a kudarcok területén, de nem adja fel. És ez a másik tanulság. Amíg van egy parányi esélyem, nem adom fel. Ez erény, és a neve: remény. A fogolytáborok túlélőit ez a remény éltette. Dante a pokol kapujára ezt írja: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Ez a pokol. A hit és a remény tehát összekapcsolódik. Régi megállapítás, hogy elég egy erényben megerősödni, az a többit magával hozza. De ha együtt említjük a hitet és a reményt, akkor nem hiányozhat a harmadik isteni erény sem, a szeretet. Erről a történetben nincs szó kifejezetten, de burkoltan igen. Az természetes, hogy a 12 éves kislányt szerették a szülei, de a gyászolók sokasága is erről a szeretetről beszél. Az asszony esetében nincs szó arról, hogy ki ő és milyen a családja. Mégis biztosak lehetünk abban, hogy ennek az asszonynak a szeretetére nagy szüksége volt valakinek, valakiknek, mert különben nem akart volna meggyógyulni, nem lett volna képes felébredni lelkében az a hit, mely meggyógyította őt. Ha kifogy a szeretetből az ember, már nem akar élni.

Az sem lehet mellékes körülmény, hogy az asszonynak nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy Jézusnak a közelébe jusson, s legalább ruhája szegélyét érinthesse. Ennek jelképes jelentése is van. A tömeg, mely talán csak kíváncsi, nem enged az Úr közelébe. A tömeg sodródik és sodor. Nem könnyű ellenállni ennek a sodrásnak, és megtalálni, elérni az egyéni célt. Ehhez nagy öntudatra van szüksége az egyénnek. Jézus is jól tudta ezt, és az evangéliumot olvasva lépten-nyomon ezt az öntudatot kéri számon Krisztus azoktól, akik híveinek vallják magukat. A mai embert két oldalról éri a kísértés, hogy tömegember maradjon. Az egyik a szekularizáció szellemének kísértése. Akit ez a szellem megkísért, az csak külsőleg tartozik közösséghez. Belsőleg egy szűk körhöz tartozik: csak önmagához, vagy legfeljebb a családjához. A másik kísértés a szekták kísértése: észrevétlenül elveszíteni az önállóságot szellemi téren, és átadni magát feltétel nélkül egy szektának vagy szektavezérnek. Ez az ember a legdrágább kincsét, az Istentől kapott szabadságát adja el a látszólagos biztonságért. Ahol nincs szabadság, ott Krisztus szelleme sem található meg, akkor sem, ha a nevét folyton emlegetik.

Buzgán József