2012. július 22., évközi 16. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Jer 23,1–6)

"Jaj a pásztoroknak, akik elvesztik és szétszélesztik legelőm juhait - mondja az Úr."

Itt, első hallásra a lelkipásztorokra gondol a mai ember, esetleg a főpásztorokra. Ennek oka az, hogy a fogalom, melynek gyökere a nomád pásztornépek életébe nyúlik vissza, a történelem során többször átalakult. Izaiásnál maga Isten népének a pásztora (Iz 40,11) Ezekielnél Dávid az Isten által rendelt pásztora a népnek. (Ez 34,23) Az ószövetségi írások gyakran Mózest tartják a választott nép pásztorának. Később minden vezető embert, beleértve természetesen a királyokat is, a nép pásztorának neveznek.

Erre megszólalt (Mikeás): „Látom egész Izraelt, szétszórva a hegyen, mint a pásztor nélkül maradt nyájat. S az Úr ezt mondja: Nincs gazdájuk, térjen hát vissza ki-ki békében házába! (Lásd még: (1Kir 22,17) (4Móz 27,17) (2Krón 18,16)

A legfőbb pásztor nevet pedig az eljövendő messiásnak tartogatják. Jézus is a nép vezetőit kéri számon, miért nem pásztorolják a népet. E hiány látása, saját küldetésének felismerése mondatja aztán vele, hogy "Én vagyok a jó pásztor". (Jn 10). Majd Péternek mondja, küldetést adva neki: "Legeltesd bárányaimat!" Az apostolutódok egyik jelvénye ma is a pásztorbot. Később aztán kialakul a gyakorlat elsősorban protestáns területen, hogy az igehirdetőket (lelki)pásztoroknak nevezik.

Jeremiás korában - aki kemény szavakkal illeti a pásztorokat - nem voltak a mai értelemben ismert lelkipásztorok. A nép vezetőihez szól, őket kéri számon, őket fenyegeti büntetéssel a próféta.

„És szívem szerint pásztorokat adok majd nektek, akik tudással és bölcsességgel legeltetnek titeket.” (Jer 3,15)

Gondolatok a szentleckéhez (Ef 2,13–18)

A stílus itt is emelkedett, ünnepélyes. A levél szerzője talán egy ismert himnusz fogalmait használja és stílusát is követi. Célja a megbékítés zsidók és nem-zsidók között. Krisztus Jézust nevezi meg, aki saját lényében (testében) békítette meg a zsidót, és a zsidók szemében pogány embert. Érdekes, hogy Jézus is, nyilvános működése korai szakaszán csak Izrael fiaihoz érez küldetést. „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (Mt 15,24) Majd látva a pogányok hitét (kánaáni asszony, a római százados stb), megállapítja: „Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott és így szólt kísérőihez: „Bizony mondom nektek, ekkora hitet senkinél nem találtam Izraelben!” Tanítványait már az egész világra küldi, minden néphez: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében,…”

Pál apostol is hasonló szemléletváltozáson megy át. Harcias, ortodox zsidó, aki könyörtelenül üldözi azokat, akik lazítják a tiszta zsidó hitet és a szent hagyományokat. Nála is bekövetkezik a szemléletváltozás ideje. Erről szól megtérése, erről tanúskodik az első jeruzsálemi zsinaton, majd egész életében. Ezen a szemléletváltozáson még sokaknak át kell esnie kétezer év multán is.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 6,30–34)

Az ember közösségi életre van teremtve, mint pl. a bárányok. Megél egy bárány egyedül is, de természetes környezete a nyáj. A vadállatok többsége is falkába, csordába, stb tömörül, mert abban élve védett, ha nem is tökéletesen. A háziállatokat már az ember tereli csoportokba. A nyájat olyan valaki hozza össze, olyan valaki tartja össze, olyan valaki tereli és legelteti, aki nemcsak termete szerint emelkedik a nyáj fölé, hanem tudásával, előrelátásával, hozzáértésével. Persze, nem önzetlenül teszi ezt, de ez is természetes. Végeredményben minden ember, aki mások sorsa, élete fölött rendelkezik, pásztor. Egy sofőr, bár bizonyos értelemben rendelkezik mások élete fölött, azért még nem pásztor. Ki a pásztor? Az evangéliumból kiolvashatjuk a választ. Miután Jézus megállapítja, hogy olyanok az emberek, mint a pásztor nélküli juhok, tanítani kezdi őket.

Itt a lényeg, de még tovább kell tisztítani a fogalmat. Nem minden tanító pásztor. A puli nem pásztor, bár nélkülözhetetlen szerepe van. Tehát a rendőr sem pásztor, bár olykor nemcsak a forgalmat tereli, hanem a tüntetőket is. A juhász szamara is folyton a nyáj mellett van, de ő sem pásztor. A pásztor ismeri juhait, egy az élete juhaival, szereti őket, egybetartja őket, megvédi őket, legelteti őket. Közösség valójában csak ott van, ahol olyan vezető támad, aki igazi pásztor. Minden vezető emberről és emberhez szól Izaiás és a többi próféta is, akiknek a nép összetartása és érdekeinek képviselete lenne a feladata.

Kik tartják össze ma és kik züllesztik szét a népet? Egyáltalán, igényli-e a mai ember a közösséget? Szüksége van-e a mai embernek közösségre?

Ez a kérdés elvezet az Európai Unióhoz, majd globalizációhoz, az Európába menetelésen keresztül. Jó-e ez az út? Van-e ma valódi közösség? Közösség-e egy falu, egy város, egy ország? Közösség-e egy család? Mitől lesz közösség az együttélés? Sok-sok, messze vezető kérdés? Mindenki meg tudná fogalmazni a saját kérdését és válaszát.

Kikerülve e sok kérdést, a magam részéről az örömhírt szeretném megfogalmazni. Ez pedig leegyszerűsítve így szól: Van tervezője a világnak, az Ő terve alapján épül a világ. Ő, a tervező, megtalálja az alkalmas kivitelezőt is. Valami okból mégis gyakran Kőműves Kelemen a kivitelező. Ez a helyzet nemcsak a politikai és gazdasági életben, de a világnézetek, a vallások területén is. A jelenség nem új, nagyon régi, egyidős az emberiséggel. Mindezek ellenére az embernek rendületlenül tudatában kell lennie annak, hogy van Tervező, és az Ő tervének alapján épül a világ. Akkor szorong és aggódik az ember, ha valami kizökkenti ebből a tudatból. Ilyen esetben úgy érzi, üres az ég, vak sors irányítja az életet. Volt idő, és nem vagyunk ettől távol, amikor az emberiség kollektív tudatában ez a világnézet uralkodott, ez volt a korszellem. Túl van ezen az emberiség? Újra meg újra megjelenik alkalmas időben az az ember, akit a nagy Tervező küld, hogy kivitelezze az ő tervét. Ezek az emberek ismeretlenek is maradhatnak, mégis hatnak a világra.

Reviczky Gyula: Jó lelkek

Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak ismeretlenül.

Éltük szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek czégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hühót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás útakon.
Lelkük zománczát féltve őrzik.
A merre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irigyli sorsuk' senki sem.

Buzgán József