2012. június 3., Szentháromságvasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Mtörv 4,32–34.39–40)

A kiválasztottság tudata, a küldetéstudat a hivatástudat egy személy életének is fontos eleme, egy nép, egy nemzet életében még fontosabb. Kivételezés lenne Isten részéről, ha kiválaszt magának egy népet? Vagy csak arról van szó, hogy egy kis lélekszámú nép önazonosságát csak akkor képes megőrizni, ha saját kultúráját, beleértve a vallást is, egyedülállónak, a többi kultúra és vallás fölött állónak tartja? A kérdést akkor tudjuk megválaszolni, ha jó önismerettel saját helyzetünket, tudatunkat vizsgáljuk. A becsvágy, a hírnév megszerzése, a dicsőség elnyerése igen sok energiát ad az embernek. Ezek általában és természetesen működnek az emberben, ha másképp nem, akkor jó nevű ősökre vagy üres, de jól hangzó rangokra hivatkozva teljesül valakinek a becsvágya. Akiből ez kivételesen hiányzik, az elhanyagolja magát és szétfolyik az élete. A természetes becsvágynál sokkal különb az a tudat, melyet az induló, szerveződő keresztények sajátjuknak tudtak. Abban a tudatban éltek, hogy Isten Lelke lakik bennük személyre szóló kegyelmi adományával, melyet mindenki azért kap, hogy építse a közösségét; hogy testvéreit, embertársait gazdagítsa. Ha jól működik benne és általa a kegyelmi ajándék, akkor Isten megdicsőül benne. Ezt a küldetéstudatot a legkedvezőtlenebb körülmények között is képes megőrizni egy ember, egy közösség vagy egy nemzet. Izraelnek is ebben volt és van az ereje. Izaiás ezt így fogalmazza meg: „A szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni!” (Iz 49,3) Jézus magasabb szintre jut ebben a tudatban, amikor az Atyával való kapcsolatában nem a szolga a helyzet jelzője, hanem a fiú, a leszármazott. Legszebben kifejtve tükröződik ez a tudat abban az imában, amit Jézus szenvedésére és halálára készülve mond a János evangélium 17. fejezetében. Így kezdi az imát: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged.” (Jn 17,1) Úgy hangzik, mintha királlyá koronázásra készülne, pedig a trón a keresztfa lesz, a korona pedig tövises gallyból készül.

A másik gondolat, ami megragadhat az idézett szövegben, a csoda, mint jel kérdése. Miért kíván az ember csodákat bizonyítékként? A zsidók kiválasztottságukban hittek és hisznek, és e kiválasztottságukból eredő események jelentették számukra a bizonyítékot Isten léte felől, jóllehet sorsukban legalább annyi fájdalmas esemény történt, mint amennyi a sikertörténet.

Jézus közvetve erre a kérdésére is válaszol a kovászról és a mustármagról szóló példabeszédeiben. A kovász úgy van jelen a tésztában, hogy átalakítja a tésztát, de közben mint kovász, eltűnik. A Szentlélek is így van jelen a világban. Egy piciny kis magból sajátnak tekinthető erőből, lehetőségből hatalmas fa nőhet. Az ember csak magot lát, majd növényt és a növényen is magot. A két jelenség egészen eltér egymástól. Az az erő, hatalom, lehetőség valóra válása nem látható az ember számára ami a magból kibontakozó élet mögött van. Mégis, nyilvánvalóan jelen van. Ez a nyilvánvalóság az a hit, amelynek nincs szüksége csodákra. Ahol csodákat vár az ember, ott ez a hit gyönge vagy hiányos.

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 8,14–17)

A szentleckében, ha nem is közvetlenül, de folytatódik az olvasmányban is megtalálható gondolat. A fiúság lelkületét a rabszolgaság lelkületével állítja szembe, ami abban a korszakban amikor Mózes ötödik könyvét írták, illetve Pál apostol korában egyértelmű ellentét volt. Ha a társadalom urakból és szolgákból áll. Ez a tény a tudatban is tükröződik. Az úrnak erőt kell mutatnia, a szolgának alázatosnak (megalázkodónak) kell lennie. A rabszolga pedig nem is ember, hanem tulajdona valakinek, tehát tárgy. Az urak visszaélnek hatalmukkal, a szolgák fellázadnak, a rabszolgák lázadása a legmegrendítőbb erő a társadalom számára, mert nekik nincs veszíteni valójuk, csak a láncaikat veszíthetik el. A társadalomnak nem is lehet más felépítése, hihetné az ember. Lehet más felépítése vallja és hirdeti a Názáreti Jézus. Az elvet hirdeti meg, amikor emberként Istent atyjának nevezi. Az elvet hirdeti meg, amikor azt mondja tanítványainak: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Ez a tudatformálás forradalmi eseménye Jézus korában. Húsz évszázad kevés ahhoz, hogy a társadalomban tényként jelenjen meg ez az elv. Elgondolkodtató, hogy korunkban miért devalválódott a tekintélyelv olyan mértékben, ahogy ezt napjainkban tapasztaljuk. Jézus tanításában az elv pozitív értelemben már megjelenik: „Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8) Amíg ez az elv a maga tisztaságában meg nem jelenik tényként és erősen meggyökerezve a társadalomban, addig lesznek háborúk, forradalmak és feszültségek a társadalomban.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 28,16–20)

Kételkedtek a tanítványok. Még mindig? Negyven nap alatt többször jeleit adta a halálból új életre támadt Jézus, hogy él. Nem volt elegendő az a néhány jel a tanítványok számára negyven napon át ismétlődve? Jó, hogy nem hallgatja el az evangélista a tanítványok kételkedő magatartását. Kétezer esztendő sem elegendő ahhoz, hogy az ember az életet ne csak a testhez kötve tudja valóságnak tekinteni. Ádám ébredése hosszú, ma is tartó folyamat.
A második gondolat a mai evangéliumban Jézusnak ez a kijelentése: ,,Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Az evangélium eredeti, görög szövege alapján ezt így is lehet magyarra fordítani: „minden lehetőséget megkaptam égen és földön” A „hatalom”-nak megfelelő szó itt az „exúszia”, melynek jelentései: hatalom, lehetőség, jog stb. Azért térek ki erre, mert ha ebben a tágabb értelemben vesszük a mondatot, akkor párhuzamba állítható Jézusnak azzal a kijelentésével, amit Márk evangéliumában olvasunk: „Minden lehetséges annak, aki hisz.” (Mk 9,23) Ez utóbbi mondatban a lehetséges szónak a görög szövegben a „dünatosz” felel meg. A görög nyelvben hasonló értelemben szerepelnek még a „dünamisz” és a „kratosz” szavak is. Elnézését kérem az olvasónak, hogy így belemerültem a szóelemzésbe, de csak azt szeretném érzékeltetni, hogy milyen nehéz az evangéliumok eredeti görög szövegét magyarra fordítani és értelmezni. Még bonyolultabb a helyzet amiatt, hogy Jézus arám nyelven beszélt, és elhangzásuk után évtizedekkel rögzítették írásban, amit mondott. Ezt a nehézséget még inkább érzékeltem, amikor megkerestem a görög szövegben a ma idézett mondatot: „én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” E helyen a „világ” nem a görög „kozmosz” fogalom, hanem a görög „aión” vagy „eon. Ez a szó egy adott kultúra világszemléletéből született, és sokkal gazdagabb a jelentése, mint amit a mi magyar „világ” szavunk érzékeltet. Idézem a Britannica Hungarica magyarázatát:

Britannica Hungarica: „más írásmóddal EON (görög: „kor” vagy „emberöltő”), a gnoszticizmusban és a manicheizmusban egy a szellemek rendjei avagy a lét szférái közül, amelyek az Istenségből áramlottak ki, és az abszolútum természetének attribútumai. Az aión fogalma a gnosztikus dualizmus –  anyag és szellem örök küzdelme –  nyomán kifejlődött kozmológia egyik fontos eleme.

A gnosztikusok szerint az első aión a még testetlen istenségből áramlott ki, ezért isteni erővel bír. A későbbi aión-kiáramlások fokozatosan egyre kisebb erővel rendelkeztek. Minden egyes gnosztikus rendszer másképpen magyarázza az aiónok mibenlétét, de abban egyetértenek, hogy az aiónok száma az istenségtől való távolság arányában növekszik, és a távolabbi aiónok arányosan kevesebb isteni erővel bírnak. Egy bizonyos távolságon túl az aiónok tevékenységébe már hiba csúszhat; a legtöbb rendszer szerint az anyagi univerzum keletkezése is egy ilyen hiba eredménye. Számos irányzat Krisztust tartja a legtökéletesebb aiónnak, akinek az a különleges feladat jutott, hogy az anyagi univerzum születéséhez vezető hibát megváltsa. A Szentlelket általában egy alacsonyabb rendű aiónnak vélik.

Egyes irányzatok pozitívan viszonyulnak az aiónokhoz mint az istenség megtestesítőihez; más rendszerek negatívan fogják fel őket, mint az idő, a tér és a tapasztalat roppant közegeit, melyeken az emberi lélek csak szenvedések árán juthat keresztül, hogy végül elérjen az isteni eredethez.”

Jézus nem a görög kultúra környezetében beszélt, fogalmai használatának nem háttere ez a kultúra, de ahol írásban rögzítették az evangéliumokat, ott a fogalmak háttere mégis, ez a görög kultúra.

Az a fél mondat is hihetetlenül gazdag tartalmú, mely így hangzik a mai evangéliumban: „Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” A megkeresztelkedni fogalom úgy is értelmezhető, hogy ezáltal Övé leszek, akié minden hatalom és dicsőség a mennyben és a földön, és Ő enyém lesz.

A mai vasárnap (Szentháromság vasárnapja) is titkot tár elénk: miért nevezzük három névvel is Istent. De még az is mély titkot hordoz, hogy valakinek a nevében élhetünk a keresztség által. Gondoljunk csak Jézusnak erre a kijelentésére: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.” (Jn 14,13–14) Ez nem csak oltalmat jelent, hanem korlátlan lehetőséget arra, hogy jót tegyünk Isten nevében.

Buzgán József