2012. május 6., húsvét ötödik vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 9,26-31)

Igaz, nem helyszíni riport, amit Pál apostolról és a korabeli egyházról olvasunk, de annál érdekesebb a visszaemlékezés, melyet Lukács evangélista feljegyzett. Leginkább figyelemre és elismerésre méltó a szerveződő egyház nyitottsága. Régen történt Pál apostol megtérése, de a jelenség örökzöld. A rendszerváltás után mindenfelé tapasztaltuk korunkban is a „Pál-fordulást”. Nem mindenütt fogadták megértően korunk „Pál-fordulásának” jeleit képviselő, tanúsító embertársaikat a korábban is templomot rendszeresen látogató hívek.

Pál apostolnak igen nagy szerepe volt a korai egyház terjedésében és szervezetének, de még szellemiségének alakulásában is. Ez a tény mindenképpen azt sugallja, hogy megtérése, csatlakozása az általa is kegyetlenül üldözött keresztényekhez, nem az ő ingatag természetre vall, hanem arra, hogy Isten küldetésében járt. Azt nem merem bátran állítani, hogy már megtérése előtt is Isten küldetésében járt, de legjobb lelkiismeretét és szilárd meggyőződését követte akkor is. Az ember tévedhet, de ha jelleme becsületes és lelkiismerete tiszta, Isten előtt kedves. Isten ugyanis a szíveket vizsgálja. Különös dolog, a fennálló hatalom hátszelét és védelmét elhagyva, a hatalom által üldözöttek közé állni. Pedig ez elég gyakran megtörténik. Ilyenkor teljesül: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek…” (Mt 5,10)

Gondolatok a szentleckéhez (1Jn 3,18-24)

Gondoljunk bele, mennyire szeret az ember beszélni! Az újságok tömege, a könyvek sokasága, a rádió és televízió sok-sok csatornája és az eszközök nélküli beszéd mérhetetlen mennyisége az emberről szól, aki szeret beszélni. János apostol, bizonyára idős korában, saját tapasztalatból is arról vall, hogy a szavak lehetnek üresek, könnyűek, lehetnek a tudatlanság vagy felelőtlenség, és nem ritkán a félrevezetés, a hazugság eszközei is. Ezért arra biztat az apostol, hogy szavak helyett a tetteinkkel, az életünkkel tegyünk tanúságot arról, ami a lelkünkben van. Persze, az apostol is szavakat használ itt, és mi mást tehetne? Vagyis vannak szavak, melyek erőt, igazságot hordoznak. Gondoljunk csak arra, hogy amikor János apostol a szót szembeállítja a valósággal, az igazsággal, akkor a „logosz” görög szót használja. Ez a szó pedig a János evangélium bevezetésében is szerepel, és nem kevesebbet jelez, hogy ami valóság, az a „logosz” által jött létre. Olykor az ember csak úgy képes kifejezni egy gondolatot, ha fogalmakat szembeállít egymással.

Az idézett levélben találunk egy mondatot, mely igen nagy biztatás és ígéret. Azt írja az apostol, hogy bármit kérünk Istentől, megkapjuk, ha tetteink az Ő tetszésére vannak. Márpedig a kérés is szavakból áll. Vagy mégsem? Krisztus ezt tanítja: „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok. Azt gondolják ugyanis, hogy sok beszédükért nyernek meghallgatást. Ne utánozzátok őket! Hiszen tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek.”

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 15,1-8)

Példabeszédeivel, az Úr Jézus, gyakran a természetre irányítja figyelmünket. Ezt teszi a mai evangéliumban is. A szőlő a föld nagy területén megtalálható. Így a hasonlatot igen sok ember érti. Elmélkedési minta is ez a példabeszéd, mert foglalkoztatja a képzeletet is, az elmét is, megtanít következtetni a jelekből saját életünkre vonatkozóan. Tudjuk, hogy a szőlőt metszeni kell, mert ha nem tesszük, elfolyik, és nem hoz gyümölcsöt vagy csak keveset és nem élvezhetőt. Ilyen szőlő természetünk van nekünk is. Isten teremtett olyannak, hogy metszeni kelljen természetünk bizonyos hajtásait, és még az ígéretes hajtásokat is vissza kelljen vágni a jövőt hordozó hosszúságúra, vagy termőre. Könnyen megtanulható ez a mesterség a szőlő esetében. Ennél sokkal nehezebb magunkra vonatkoztatva megtanulni azt, hogy felismerjük, hogyan kell alakítani természetünk hajtásait a metszés által. Ha valaki évtizedek során megpróbálja nyesegetni vélt vagy valós vadhajtásait, eljuthat arra gondolatra is, amit Reményik Sándor így fogalmaz:

Meg van írva
Keményen nem beszéltem senkivel, / És szigorún sem szólottam soha. / Nem háborított fel a vétkes vétke / S nem ingerelt az ostoba. / És legkevésbé az ügyefogyott, / Aki két balkézzel és két ballábbal / Csak csetlik-botlik a világon által. / Magamba néztem, s láttam magamat, / S tudtam, hogy minden elrendeltetés, / S csak mondvacsinált szó az akarat. / Alárendeltje senkinek se voltam, / És én sem parancsoltam senkinek, / S legrosszabb lettem volna nevelőnek, / Mert semmi nevelésben nem hiszek. /
Rólam is lepattant a nevelés: / Pusztába síró hang, kőbe döfött kés. / S lepattogott a pattogó beszéd / Mint sziklafalról a rálőtt serét. / Egy-egy halk, szelíd szó - néha - talán, / Mint zefír zengése citerán - / Az is csak úgy, minden szándék híján. / Ember nem nevelt, - a Végzet csupán. / Én egyéb nevelésben nem hiszek. / A bárány béget, s a kígyó sziszeg, / S nincs hatalom, mely más hangra tanítsa, / S az Isten irgalmatlan dicsősége, / Hogy minden meg van írva.

Lehet ilyen sötét, rövidlátó gondolata az embernek. De tudjuk, hogy van másféle hangulat és látásmód is. Ezt sikerült megfogalmaznia Tóth Árpádnak. Ez a vers szép és jó imádság is:

Isten oltó kése
Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó - kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tiéd az én harcom
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád - fényű arcom.

Buzgán József