2012. március 11., nagyböjt 3. vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Kiv 20,1–17)

Az izraeliták számára saját történelmük a bizonyíték arra, hogy velük van Istenük. Gondolkodásuk logikája ez: „A történelmi tényeket nem lehet tagadni. Rabszolgák voltunk, most szabadok vagyunk. Ezt nem magunknak, hanem Istennek köszönhetjük.” Ez az ő érvelésük, és kikezdhetetlen. Ma sem lehet pusztán elméletre építeni az Istenbe vetett hitét senkinek; személyes tapasztalatra, meggyőződésre van szüksége mindenkinek, mely meggyőződés alapja ez: velem van az Isten. Ez a hit erő, világosság, minőségi élet, szellemiség és nem puszta vélekedés bármiféle elkötelezettség nélkül.

Mindaz, ami tíz pontba szedve a kőtáblára került, nem felülről emberre kényszerített diktátum, melynek célja az ember megrövidítése, szabadságának önkényes korlátozása, hanem az emberi közösségek, az emberi társadalom természetének kikerülhetetlen törvénye.

Csak sajnálhatjuk, hogy nem vagyunk képesek megelégedni azzal a tisztasággal, anyagtalansággal, mely az első három parancsból sugárzik. Az érzékszervek uralma alatt álló emberi szellem vonzódik a materiálishoz, és a tisztán szellemit kompromittálja az anyagi természetűvel. Ez a bálványimádás, mely nemcsak képek és szobrok készítésében áll, hanem mindenféle ragaszkodásban, ami az anyaghoz köt. Az élvezetek bármelyike lehet bálványimádás.

A felebarát iránti előírt magatartás hét pontja – mint régóta tudjuk – egyszerűsíthető. Fogalmazhatjuk negatív előjellel, és akkor azt jelenti a hét pont mindegyike, hogy ne légy önző. Pozitív előjellel pedig úgy hangzik, hogy „szeresd felebarátodat úgy, ahogy önmagadat!” Gyakorlati szempontból pedig ezt jelenti: „úgy bánjatok az emberekkel, ahogyan elvárjátok, hogy veletek bánjanak!” Ilyen egyszerű az erkölcstan. Az elv alkalmazása a gyakorlatban gyakran bonyolult és nehéz. Azt nehéz belátni, elfogadni, hogy végeredményben önmagammal teszem a legnagyobb jót, ha úgy bánok embertársammal, ahogy elvárom, hogy velem bánjanak adott esetben. Ez a szent önzés, mely nemcsak megengedett, de egyedül értelmes magatartás.

Gondolatok a szentleckéhez (1Kor 1,22–25)

Korlátolt emberi elme „istenbizonyítékai” amiről Pál apostol ír, amit a zsidók vagy a görögök követelnek. A Biblia tele van csodákkal, melyek Isten jelenlétét jelzik a zsidók számára. A görögök büszkék bölcseikre, és számukra az elme tornájának eredménye az „istenhit”. Mindkét elgondolás kísért a vallás területén máig. Miért meggyőző egy csoda, ha meggyőző? Miért lenyűgöző a tekintély, ha lenyűgöző?

A csodára éhes emberek magatartását Jézus nem sokra méltatta. (Jn 4,48 és a mai evangélium is: „tudta, mi lakik az emberben”) A csodára éhes ember saját hitének gyengeségéről tesz tanúságot. Kétely van lelkében, mely nem is egészen tudatos, és szeretné, ha meggyőződésre juthatna. Kételye nem értelmi szinten jelenik meg, hanem valahol nagyon mélyen, lelke bugyraiban. A világ végére is elmenne egy kis csodáért. Nagyon sok ilyen ember van a vallásos és vallástalan emberek táborában is. A teológiai tanulmányok nem oszlatják el az ilyen emberek kételyét. Arra vágyik, hogy egy csoda lenyűgözze.

A tekintély is lehet lenyűgöző, még akkor is, ha az a tekintély nem a hit területén tekintély. Úgy vélem, hogy kisebbrendűségi érzés húzódik meg azon emberi jelenség mögött, amikor valaki elsősorban és majdnem kizárólag csak arra tud figyelni, hogy „ki mondja”, amit ő el akar hinni. Ezek az emberek szintén nemcsak a vallás területén találhatók meg tömegesen, hanem még a természettudományok területén is. A természettudományok területén nemcsak tények sorakoznak, hanem feltételezések, hipotézisek is. Ha egy hipotézist nagy tekintélyű ember állít, sokan kritika nélkül és tényként fogadják el. A politikában is erős szerepet kap a tekintélyelv.

Különös, kevesek számára érthető Pál apostol kijelentése: ami a zsidók számára botrány, a pogányok számára butaság, mi azt hirdetjük, és mi megtapasztaltuk az erőt és bölcsességet abban, amit, illetve akit hirdetünk. Erre a tapasztalatra minden kereszténynek el kell jutnia. Lehet, hogy ez évtizedekbe telik, és sok zsákutcát rejt magában.

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 4,5–42)

„Jézus tudta, mi lakik az emberben” – hallottuk a mai evangélium végén. Mivel pedig tudta, mi lakik az emberben, nem bízott bennük. Pedig a csodatételei láttán sokan hittek akkor benne. Tudhatjuk-e, mi lakik az emberben? Tudhatjuk, csak meg kell tanulni önmagunkba nézni. Azok vagyunk, akik lenni merünk, akik lenni akarunk. „Embernek lenni annyi, mint emberré válni.” Ez az egzisztencialista filozófia alaptétele. Más szóval az ember nem kész, hanem készül egy életen át. Először utánoz másokat. A gyerek a nálánál idősebbeket utánozza. Később felébred az öntudat, és ekkor megpróbál önmaga lenni. Keresi, hogy mi benne az érték, mi az, amire büszke lehet, ami miatt mások becsülik vagy csodálják. Másoknak akar tetszeni, de végső soron önmagának. Már öntudatos, de még nem képes kilépni a bűvös körből, az önszeretet bűvös köréből. Azt hiszi sok cselekedetéről és főként érzéseiről, hogy másokat szeret, de végeredményben önmagát szereti. Sokan egy életen nem képesek kilépni e bűvös körből. Pedig akkor válik igazán emberré, személlyé valaki, amikor kilép az önszeretet bűvös köréből, és képessé válik valaki mást áldozatosan, önfeláldozóan szeretni. De ez sem egy perc műve, nem egyetlen alkalom élménye, hanem egyre nehezebb próbatételek, az önszeretettel való szakítások véget nem érő sorozata. Ezeket a próbatételeket a bennünk élő Isten irányítja. Ezekre a próbatételekre minden embernek szüksége van, és olykor elbukik, de feláll ismét, és már emberségében gazdagabban áll a következő próbatétel elé.

Húsvét előtt ismételten felolvassuk Jézus szenvedésének történetét. Amellett, hogy egyszer megtörtént hiteles eseménysor, egyben analóg értelemben az emberiség drámája is ez. Úgy képzeljük el, hogy egy hatalmas szabadtéri színpadon zajlik az eseménysor, és ezen a színpadon minden ember ott van valahol. Sőt, bármelyik ember bármelyik szereplő lehet. Ott lehetek a hozsannázó virágvasárnapi tömegben, mely Jézust ünnepli, amikor Jeruzsálembe bevonul egy szamár hátán. Ott lehetek aztán abban a tömegben is, mely néhány nappal később „feszítsd meg”-et ordít.

Lehetek Pilátus, és lehetek Péter, lehetek a főpap, és lehetek Jézus.

Reményik Sándor költő is tudta és átelmélkedte ezt, amikor megírta Nem teljes a pohár című költeményét:

Uram Jézusom, jaj, én nem tudom:
Júdásod vagyok-e vagy Pétered
(Jaj, csak a gyávaságban Pétered...)
Vagy egy a farizeusok közül,
Ki üres életének nem örül
S kiontja mégis újból véredet
S hazudik újból minden új napon.
Vagy jobbik esetben Pilátusod
Vagyok, ki mossa hűvösen kezét
És véli: kívül áll a dolgokon.
Vagy vagyok még jobb: éjféli beszéd:
Nikodémus éjféli surranása –
Félig szégyelli és félig imádja
Titokban fölkeresett Mesterét.
Vagy ennél is jobb vagyok, úgy lehet:
Én, József, az arimathiai,
Ki kertjében ad temető-helyet.
(Adhatott volna egyebet?)
S tovább: Tamás, talán Tamás vagyok,
Aki csak akkor hisz, ha lát s tapint,
S hálásan csak a dicsőült sebekből
Vonja vissza fekete ujjait.
Legeslegjobb mégis akkor vagyok,
Ha felbúgok: hiszek hitetlenül –
Uram, Jézus, légy segítségemül!!

Akárki legyek én ezek közül:
- S bizony mondom, hogy mindenik vagyok -

A dráma, melyben Jézus vállalja a kereszthalált, millió és millió változatban színpadra kerül a világ kezdetétől a világ végezetéig. Valahol ott vagyok, és bárhol lehetek, a szerepemet én választom meg. Ha nincs önálló egyéniségem, akkor ott vagyok a tömegben, és sodródom. Ha félek veszíteni, akkor lehetek Pilátus, aki hivatalát félti, lehetek főpap, aki a törvényt félti (Istentől), nehogy csorbát szenvedjen, akkor lehetek Péter, aki a bőrét félti, akkor lehetek Nikodémus, aki a becsületét félti vagy a családját, akkor lehetek bárki.

„A félelem nem Istentől való. A félelem az ember legnagyobb ellensége. Aki legyőzi a félelmet, legyőzi magát a gonoszat.... Tükrözd az Istent, s ne félj semmitől!” (Vass Albert: Találkozásaim a halállal)

Buzgán József