2012. március 25., nagyböjt 5. vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Jer 31,31–34)

Mi azt mondjuk: Igen, beteljesedett a prófécia, mert Urunk, Jézus, az utolsó vacsorán bejelentette, hogy vére az új szövetség vére. (Mt 26,28) A szövetségre pecsét került, amikor a keresztúton és a keresztfán vérét ontották. Ez az új szövetség immár nem egy szűk népcsoportra, Izrael és Júda népére hozott áldást, hanem minden jóakaratú emberre, mindenkire, aki valami módon Krisztushoz tartozik, még ha nem is viseli a keresztény nevet, ahogy most mondjuk, „anonim” keresztény. A próféta utal az ószövetségre, melyet Mózes közvetített: „Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet és így szólt: „Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr ezen feltételek mellett kötött veletek.” (2 Móz 24,8) A feltételekről pedig így szól az írás: „Utána vette a szövetség könyvét és felolvasta a népnek. Ők kijelentették: 'Amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk.'”

Mi az újszövetség népe vagyunk. Teljesedik e bennünk, köztünk, rajtunk amit Jeremiás így fogalmaz: bensejükben, lelkükben, szívükben van a törvény? Isten tesz alkalmassá arra, hogy részesei legyünk az újszövetség áldásának. Pál apostolnál erről az alkalmasságról olvassuk: „Ő tett arra alkalmassá, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké. Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet.” Meg kell vizsgálnunk magunkat e szavak tükrében!

A másik ismertető jele az új szövetség népének: nincs szükségük arra, hogy Istenről másoktól kapjanak tanítást, mert a legkisebbtől a legnagyobbig mind ismerik Istent, tapasztalatból ismerik. Hogyan lehetséges ez? Íme a második kérdés.

Jézus beszédében, ahogy a János evangéliumban olvassuk, ez áll: „Megírták a próféták: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön.” (Jn 6,45) Az első János levél párhuzamban áll az előbbi mondattal: „A tőle kapott kenet maradjon meg bennetek, és akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket mindenre, s ez igaz, nem hazugság. Aszerint, ahogy tanított benneteket, maradjatok benne.” (1Ján 2,27)

Gondolatok a szentleckéhez (Zsid 5,7–9)

Mire utal itt a levél szerzője, amikor a messiásról azt mondja: „hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott…”? Talán arra, ami az elfogatása (letartóztatása) előtti órákban történt tanítványai jelenlétében: „Csak Pétert és Zebedeus két fiát vitte magával. Egyszerre szomorúság fogta el, és gyötrődni kezdett. 'Halálosan szomorú a lelkem – mondta nekik. – Maradjatok itt és virrasszatok velem!' Valamivel odébb ment, és arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26,37–39) A János evangéliumban pedig ezt is olvassuk: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem.”

Vagy talán arra utal itt a levél szerzője, amit a keresztre feszített Krisztus így fogalmazott: ”Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, hangosan mondva: 'Éli, Éli, lamma szabaktani?' Vagyis: 'Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem.'”

Pál apostol a Filippi levélben így összegez: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6–8)

Ő is engedelmes volt, és azok részesülnek az üdvösségben, akik neki engedelmeskednek. Mit jelent itt az engedelmesség? Azt jelenti, hogy keressük életünk minden eseményében, minden helyzetében Isten akaratát, ismerjük fel ezt az akaratot, és fogadjuk el „kezéből” mint ajándékot.

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 12,20–33)

János evangéliumára nagyon jellemző a ma idézett részlet stílusa, gondolatmenete. Mintha nem volna logikai összefüggés az egyes mondatok között, mintha kimaradnának részletek. Pedig, annyira hiteles, hogy az embernek az a benyomása, hogy nem évtizedekkel később, hanem a helyszínen rögzítették a beszédeket. Sokféle magyarázat lehet erre. Az evangélium szerzőjének hihetetlenül jó memóriája. Az idős ember emlékezetének ismert tulajdonsága: a régi dolgok egészen elevenen élnek számára, az újakat fel sem fogja, meg sem jegyzi. A memória rendkívüli teljesítményre képes, amikor például valaki halálveszélybe kerül, pillanatok alatt lepereg előtte életének minden eseménye. Tudjuk, hogy agyunkba minden apró esemény beíródik, és kritikus helyzetben váratlanul előjön. Talán ez a magyarázat János lélektanilag hihetetlenül pontos visszaemlékezésére. Talán a Szentlélek képesítette erre. Mindegy mi a magyarázat.

Ha van egy kis emberismeretünk, magunk is belátjuk mennyire hiteles János evangéliumának beszámolója arról az időről, amikor Jézus már biztosan tudta, hogy egészen közel van szenvedésének, keresztre feszítésének napja. Amikor nagy veszély fenyegeti az embert, és leperegnek képzelete előtt a várható események, már teljesen betöltik agyát, egész lényét a ráváró szenvedések képei. Ezért nem arra válaszol, amit kérdeznek, hanem mintha nem is hallaná mit kérdeztek tőle, arról beszél, ami éppen foglalkoztatja.

Abban, amit mond, azért válasz is van. Keresnek engem idegenek? Látni akarnak? Láthatnak majd a kereszten. Akkor semmit sem fognak érteni, akkor már nem leszek érdekes a számukra. Mert az ember nem érti a szenvedés okát, nem érti a halál okát. Pedig törvény, hogy erre szükség van. A búzamag példáját hozza fel, melynek földbe kell kerülnie, mintegy meg kell halnia, hogy új, gazdagabb élet fakadjon belőle. Érdemes elidőzni a példánál.

Mennyi megpróbáltatáson megy át egy-egy búzaszem, amíg kenyér lesz belőle, és bennünk éltető erővé, szellemi energiává, szeretetté válik! A búzaszemnek és mindennek el kell jutnia Istenhez. A föld, a magtár, a malom, a kemence, az ember őrlő fogai, út a búzaszem számára Istenhez. Az emberben válik szeretetté. Ott ér célba. Ne akadályozd, hogy célba érjen benned a búzaszem, a víz, a napfény…. .

„Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, megmenti az az örök életre.”

Átmenteni a múlandó életet az örökkévalóságba, ez az ember küldetése. Vegyünk példát a természetből! Mondhatná a nap: én elég vagyok magamnak, nekem semmi közöm a Földhöz, én tűz vagyok, az meg sár? Én tűz akarok maradni, tiszta, lángoló, fényes. Nem sározom be magam a Földön! A Nap nem mondja, nem mondhatja ezt. Sugaraival megsimogatja a Földet, ezt a sárgolyót, és simogatására a Föld felszínén és az alatt megindul egy nyüzsgő élet. A földben alvó magvacskák ébredezni kezdenek, nyújtózkodnak, és szép lassan kidugják üde fejüket a föld színére, hogy feleljenek a Nap szelíd hívására. A nap megsimogatja őket, erre ők öltözködni kezdenek, csodálatos színekben pompázó ruhát öltenek. Hálásak a Napnak, szépek akarnak lenni, visszamosolyognak Rá. És a Nap is mosolyog. Tudja, hogy nélküle sárba vesztek volna. A Nap azt is tudja, hogy Ő él a virágokban, általa él a Föld, és rajta minden. Ha ő nem lenne, akkor a Földön és a világűrben dermesztő fagy, feneketlen sötétség és süket csönd honolna. A Nap látszólag elvesztegeti magát sugaraiban, de valójában életre kel a föld minden élőlényében. Ő él a mező ígéretes zöldjében, ő él a virágok pompázatos színében és bódító illatában, ő él a ringó búzatáblák aranyló sárgaságában. Ő a fűben látszólag elvész, de a fű általa él, és életet ad a mező vadjainak. Ő él tovább az ugrándozó őzikék izmaiban, az egerek futkosó lábaiban, és a kis rókák játékában. De ő él tovább a búzaszemben, melyből az ember kenyeret készít, és az emberben gondolattá, mosollyá, szeretetté válik a kenyér.

A Nap szereti életét, ezért elveszíti azt, hogy visszanyerje a fűben, a virágban, a fában, az állatok izmaiban és az ember mosolyában. Ha a Nap önző módon önmagát szeretné, magára maradna a hideg, sötét, végtelen térben, és nem volna értelme létének.

A következő vers is erről szól:

Komjáthy Jenő: Margit hugom emlékkönyvébe

Csak boldogítni és ne boldogulni vágyj,
És boldogságod lészen épp e tiszta vágy;
Áldozd fel önmagad, önzetlen-nemesen,
S kikért föláldozád, úr léssz a szíveken,
Úrnője léssz, kinek tekintetét leséd,
Lényed kiterjed, fényét messze hintve szét,
Egyéniséged megtagadva nemesül,
Körötted minden fölragyog s meglelkesül:
A szeretet hatalma áldott és szelíd,
Eltörli a világnak minden bűneit;
Szeresd az embert! És csupán embert keress!
Az örök emberi lehet csupán nemes;
S ha mindezt megtevéd, ne félj te semmitől,
Ragyogva élsz tovább, bár minden összedől,
A nő tebenned Ideállá magasul,
Halandó volt előbb, most halhatatlanul!

Buzgán József