2012. március 4., nagyböjt 2. vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Ter 22,1-2, 9a, 10-13,15-18)

Van egy emlék-élményem, mely ehhez a történethez kapcsolódik. Csincsén, egy tanyán tanítottam hittant, ahol 7-től 14 éves korig a tanya minden gyermeke jelen volt. A legkisebbek között volt egy fiú, B. Attila, aki minden kérdésre jelentkezett, kilőve magát a padból, akár tudta a választ, akár nem. Izsák feláldozásának története volt soron a hittanórán. Feltettem a kérdést: „Kérheti-e Isten egy apától, hogy megölje, feláldozza a fiát?” Attila most is elsőnek jelentkezett, és már mondta is: „Nem, csak kicsúszott a száján.” Nagyon tetszett a válasz stílusa a kapcsolódó képzettársítás miatt. (Attilának már volt tapasztalata arról, hogy akaratlanul, de kicsúsznak „dolgok” az ember száján.)

Nos, most is, és mindenkinek felteszem ugyanazt a kérdést, elsősorban magamnak. Első gondolatom az, hogy normális apa csak akkor képes egy ilyen áldozatra, ha maga előtt „lát” egy nagyobb értéket, mint amiről lemond. Nem rendkívüli ez magatartás, hiszen a spártai anyák is úgy adták át a pajzsot háborúba induló fiaiknak, hogy ezt mondták nekik: „Ezzel, vagy ezen!” Ez azt jelentette abban a környezetben, hogy pajzsoddal győztesen térj haza a háborúból, vagy pajzsra emelve hősi halottként hozzanak haza bajtársaid.

Áhítat tölti el lelkemet, amikor lelki szemeimmel látom az embert, aki ilyen magatartást tanúsít, aki képes ilyen áldozatra. Individualista korszellemben ez őrültség. Ebből következik, hogy az individualizmus nem normális emberi életszemlélet. A kereszténységgel semmiképpen nem fér össze, de a kultúrtörténet arról szól, hogy egyetlen egészséges kultúrával sem fér össze az a magatartás, amikor valaki magát vagy egy másik embert „istenít”, azaz mindenek fölötti értéknek tekint.
A történet gondolatokban igen gazdag, e szűk keretben csak erre tudtam kitérni.

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 8,31b-34)

A szentlecke ma idézett első mondata összecseng az olvasmány fent kifejtett gondolatával. Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ha az idő dimenziójától elvonatkoztatunk, a minta, mely Isten természetének tulajdonsága, tehát tökéletes tulajdonság, minden egészséges kultúrában, minden normális ember életében érvényesül. Másokért élünk, és csak ez tehet boldoggá. Ján 15,13: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” Jézusnak ez a kijelentése elvezet erre a belátásra, amit János így fogalmaz: (1Ján 4:7-8) „Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet az Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet.”

Ha valaki érti és saját meggyőződéssel, tapasztalatból tudja és vallja, hogy „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” – az az ember megtalálta azt a szilárd pontot, melyből ki lehet mozdítani sarkából a Földet, a világot. Jézus küldetése is ez volt, és nekünk is átadta ezt a küldetést. Ha pedig méltónak tartott minket arra, hogy ezt a küldetést adja, akkor arra is képesnek tartott, hogy erre a tudásra, belátásra, tapasztalatra eljussunk: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Itt a kérdőjel a költői kérdés kérdőjele.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 9,2-10)

A hagyomány, és csak a hagyomány megnevezi a „magas hegyet”, a sajátos formájú Tábor-hegyet nevezi meg. Érdekes, hogy olyan képszerű a jelenés leírása, hogy minden szimbolikája ellenére oly könnyen lelki szemeink elé tudjuk állítani, hogy szinte ott vagyunk a három apostol társaságában, és szemléljük a jelenést. A görögkatolikus templomokban az ikonosztáz képei között is megtaláljuk. Mindezek ellenére, sohasem volt könnyű e szentírási hely értelmezése, magyarázata. Gál Ferenc így foglalja ezt össze: „A megdicsőült Jézus képe és szerzője annak a kegyelmi átalakulásnak, amely a megigazulásban bennünk is végbemegy.” Itt is joggal merül fel az a kérdés, hogy szó szerint úgy történt, ahogy az evangéliumokban találjuk, vagy olyan kép, melyet az apostolok korából származó katekézis festett meg, hogy teológiai tanítást fogalmazzon meg könnyen érthetően? Szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy az evangéliumok nem riportok, nem naplófeljegyzések, hanem két-három évtized igehirdetésének írásbeli kikristályosodásai. Bizonyára jelentősége van annak a körülménynek is, hogy ugyanaz a három apostol van jelen az eseménynél, akik Jairus leányának életre keltésénél kivételesen jelen lehetnek, és akik szintén kivételesen meghívást kapnak Jézustól, hogy a szenvedése előtti nehéz órákban együtt legyenek vele. Kivételesen erős hitük miatt lesznek kivételezettek.

Miért jelenik meg Mózes és Illés, akik Lukács evangéliuma szerint Jézus haláláról beszélgetnek? Jézus halála kortársai szemében azt jelentette, hogy elhagyta őt Isten. „Elói, Elói! Lamma Sabaktáni?” (Mk 15,34) Ezzel szemben a keresztények próféciákra hivatkozva azt vallották, hogy Jézus halála engesztelő áldozat volt. Mózes és Illés jelenléte arról szól, hogy az ószövetségi törvény és a próféták jövendölései Jézust igazolják.

Kimondatlanul, a történetnek egyik, de talán legjelentősebb mondanivalója, hogy az ember több, mint aminek a fizikai világban látszik. Az ember, mint fizikai, biológiai valóság jelenik meg a fizikai világban, a biológiai élet területén. Van azonban az emberi természetnek olyan dimenziója is, mely megdicsőült lét, halhatatlan, örökkévaló. De az idő és tér kényszerű kategóriáiban gondolkodni képes ember elől ez a dimenzió rejtve van. Olykor mégis fellebben a fátyol erről a titokba burkolózó léttartományról. Tulajdonképpen a végítéletről szóló példabeszédben is van utalás arra, hogy amikor halandó emberrel teszek jót, Isten Fiával, Istennel találkozom. Tehát az emberi cselekvésnek is van (természetesen) olyan dimenziója, mely nem a folyton változó és pusztulásra ítélt világhoz szól, hanem az örökkévalóság lét-tartományához tartozik.

Reményik Sándort gondolatainak formába öntésére ihlette az evangéliumi elbeszélés. Versében összefoglalja annak filozófiai és teológiai üzenetét.

Lefelé menet (Reményik Sándor)
Máté 17,1.

"Elváltozék..." Köntöse mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes, -
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sápad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad,
Jézus a völgyben is Jézus marad,
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát,
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban,
Nem látjuk többé az Isten fiát.

2

Testvérem, társam, embernek fia,
Igaz: a hegyen nem maradhatunk,
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én,
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele - a Hegyen.


Buzgán József