2013. március 10. – nagyböjt 4. vasárnapja

Lk 15,1-3. 11-32

Fiú maradt

Egyházunk iránt érzett engedelmes szeretetem talán megenged egy kis önkritikus megjegyzést. Mi, papok az egyházi törvényekre hivatkozva néha úgy viselkedünk, mint a kidobóemberek. A szentségi életet, különösen is a szentáldozást és a szentgyónást zártkörű rendezvénynek tekintjük, ott állunk az ajtóban, és gondosan ügyelünk arra, hogy még véletlenül se lépjen be olyan személy, aki szerintünk nem kapott hivatalos meghívót. Nagy magabiztossággal mérlegelünk, döntünk és ítélkezünk arról, hogy ki léphet be az irgalmas Atya házába. Tévedés ne essék, nem vonom kétségbe az előírások fontosságát, és nem lazítani szeretnék a szentségekhez járulás fegyelmi rendjén, csupán elgondolkozom azon, hogy Isten hogyan szemléli ténykedésemet. Nagy baj volna, ha az én túlzott papi szigorúságom miatt nem léphetne be valaki az irgalmas Atya házába, valaki, akit ő meghívott és fiának tekint.

Az ember alapmagatartása Istennel szemben az alázat és a bűnbánat, amelyet ő, az irgalmas Isten szívesen fogad. Ezt a nagyböjtben különösen is aktuális témát szemlélteti a mai evangéliumban Jézus példabeszéde a tékozló fiúról és megbocsátó atyjáról. A fiú távozásával sok minden megszakad, visszatérésével sok dolog megváltozik, de valami mindig megmaradt köztük. A fiú mindig az atyja fia maradt, az apa pedig mindig atyja maradt fiának. A fizikai távolság vagy a lelki eltávolodás ezt a kapcsolatot nem szakíthatta szét, s ez válhatott a visszatérés és visszafogadás alapjává. Isten gyermeke vagyok, ő pedig az én Atyám. Bűneim miatt messze távolodhatok tőle, de ez a kapcsolat mindig megmarad, s ennek felidézése kiindulópontjává válhat visszatérésemnek.

Jézus példabeszédei a végén nyitottak maradnak, mintegy folytatást várnak. Látszólag ez a történet kerek egész, a végén szép befejezéssel. A fiatalabbik fiú kikéri örökségét atyjától, aki nem ellenkezik, hanem teljesíti kérését. A fiú távozik az atyai házból, hamar elpazarolja örökségét, és emberhez méltatlan helyzetben találja magát. Mindenét elveszíti, csak egy marad számára: van atyja, akihez visszatérhet. Apja örömmel fogadja és olyan jóban részesíti, amit cselekedete alapján meg sem érdemel.

Ez ám a boldog befejezés! – gondolhatnánk, de nincs vége itt a történetnek. Ekkor lép színre az idősebbik fiú. Egyáltalán nem örvend testvére visszatérésének, rossz szemmel nézi atyja örömét. Nagyon sokatmondó a kifejezés, hogy „nem akart bemenni” a házba. Ne felejtsük, hogy ezt a házat hagyta el a fiatalabb fiú, és éppen ez volt az ő nagy bűne, e házból való távozásával akarta elszakítani magát atyja szeretetétől. Most az idősebbik fiú ebbe a házba nem megy be, azaz elindul ugyanazon az úton, mint testvére. Ekkor jön ki hozzá atyja, és hívja be őt, kéri, hogy ne szakítsa el magát otthonától és a szeretetközösségtől. Ezen a ponton marad végül nyitva a történet, mert nem derül ki, hogy az idősebbik fiú hogyan döntött, bement-e a házba vagy távozott. Emberileg jogosnak tűnik a fiú felháborodása. De mennyire lehet jogos a harag, a sértődöttség, az irigység?
A példabeszéd az atya bátorításával és örömével ugyan befejeződik, de itt kezdődik az én utam. A legszívesebben a távozó és visszatérő fiú helyébe képzelném magamat, s e szempontból gondolnám át életem bűneit. A végkifejletet ismerve kényelmes, megnyugtató szerep. Egy kis bátorsággal mégis más szereplőt választok. Az idősebbik fiút. Igen, én vagyok az idősebb fiú, aki munkámból hazatérve szembesülök a váratlan tényekkel. Hogyan viselkedem egy ilyen helyzetben? Csak szemlélője vagyok az eseményeknek? Hogyan nézem mások megtérését? Irigységgel, haraggal? Mit gondolok Isten határtalan öröméről, aki minden bűnösnek megbocsát és visszafogad atyai szeretetébe? Hogyan nézem embertársaim, testvéreim, rokonaim, ismerőseim megtérését, Istenre találását? Ahogyan Isten megbocsátott, tudok-e én is megbocsátani testvéremnek? Felül tudok-e emelkedni jogosnak érzett haragomon? Engedem-e, hogy az öröm, mások öröme engem is eltöltsön? Otthonomnak tekintem-e továbbra is atyám házát?

Belépek-e az atyai házba?

Irgalmas Atyám! Nagy öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, irgalmas Atyámhoz. Te biztosan mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Horváth István Sándor