2013. szeptember 15. – Évközi 24. vasárnap

Fiamnak tekintelek

Boldog II. János Pál pápa az isteni irgalmasságról szóló enciklikájában így fogalmazza meg a tékozló fiú hazatérésének igazi okát: „Anyagi körülményeinek sanyarú volta, amelybe könnyelműsége és vétke miatt jutott, megéreztette vele, hogy fiúi méltósága alatt él. Amikor elhatározta, hogy visszatér az atyai házba, kívülről nézve úgy tűnt, hogy a nyomor és az éhség kényszerítette erre; az igazi ok azonban a nagyobb veszteség megértése volt. A tékozló fiú lelkiismeretében felébredt az elveszett méltóság tudata, azé a fiúságé, amelyben atyjával élt” (Dives in misericordia 35.).

A mai evangélium rövidebb változatában az elveszett bárányról és az elveszett pénzről (drachma) olvasunk, a hosszabb változat pedig kiegészíti ezt az elveszett (tékozló) fiú történetével. A három példabeszédet az köti össze, hogy elveszett dolgokról és személyről szólnak és mindhárom az Isten irgalmát mutatja be, aki keresi az elveszett, a bűnös embert. A megtalálás vagy az ember oldaláról nézve a visszatalálás a megbocsátást, az Isten szeretetébe való visszakerülést jelenti.

Egyes gimnáziumokban az irodalom keretében tanítják a tékozló fiú történetét. Be kell vallanunk, hogy irodalmi szempontból is rendkívül figyelemreméltó ez a drámai fordulatokban gazdag, szép kifejezéseket használó történet. De azért óriási különbség van az irodalmi érték felfedezése és az Isten irgalmának megtapasztalása között! A példabeszédet az érti meg igazán, aki már átélte a tékozló fiú helyzetét. Aki már elhagyta Istent és aki már visszatalált hozzá. Aki szabadságának köszönhetően elindult a bűn titokzatos útján. Aki a bűn mélységében képes volt visszaindulni Istenhez. Aki már megérezte az Atya ölelését a szentgyónásban. Aki már megérezte, hogy a bűn mélységéből egyedül Isten képes felemelni az embert.

Újra és újra elcsodálkozunk a fiatalabb fiú arcátlanságán, akinek van bátorsága ahhoz, hogy kikérje apjától örökségét, azt a vagyont, ami járna neki apja halála után. A fiú lázadása mögött az húzódik meg, hogy apja halálát kívánja. Már korábban hozzájuthatott volna örökségéhez, ha apja nem élne, nem létezne. A bűn ilyen lázadás Isten ellen. Azt gondolom, hogy könnyebb volna az életem, boldogabb lennék, ha Isten nem létezne. Azt képzelem, hogy nincs rá szükségem, a magam erejéből is boldogulni fogok. Hajlamosak vagyunk arra, hogy bűneink súlyát kisebbítsük. A bűn nem egyszerűen csak tiszteletlenség Istennel szemben. A bűn nem egyszerűen csak sértés Istennel szemben. A bűn emberségünk lázadása Isten léte ellen. A bűn teljes elszakadás Istentől és szeretetétől. A bűn a szent Isten megtagadása.

Amennyire esztelen és meggondolatlan a fiú magatartása, legalább annyira váratlan atyjának viselkedése is, aki visszafogadja őt. Ezen a fordulaton ismét meglepődünk, hiszen az apának nem lett volna kötelessége visszafogadni a fiút. Megtehette volna, hogy „két kézzel eltaszítja” magától fiát, de ő mégis két karjával magához öleli őt. Ez az ölelés egyrészt jelképezi a szeretetébe való visszafogadást, másrészt felfedezhetjük e mozdulatban a támogatást, hogy a fiú új életet kezdhessen, helyrehozhassa bűnét. Mintha csak ezt mondaná az apa: a fiamnak tekintelek és segítek neked, hogy a fiamnak tekintsd magadat.

Amikor részesülünk a bűnbocsánat szentségben, pontosan ezt érezhetjük. Isten kinyilvánítja, hogy eddig is a fiának, a gyermekének tekintett bennünket, és továbbra is így tekint ránk. Ő nem tagadja meg hozzánk fűződő kapcsolatát. Ugyanakkor megadja nekünk a segítséget, hogy bűneink megbánását és alázatos megvallását követően újra Isten gyermekének érezzem magam. Mert amíg a bűnben éltem, addig nem éreztem ezt. Amikor azonban Isten megbocsát, magához ölel, akkor újból érzem, hogy hozzá tartozom. Segítsen minket a Hit éve abban, hogy rátaláljunk az irgalomban gazdag Istenre, aki úgy indul utánunk, mint a pásztor az elveszett bárány után; aki úgy keres minket, mint az asszony keresi elveszett pénzét, és aki úgy vár minket, mint a tékozló fiút várta az ő szerető atyja.

Irgalmas Atyám! Beismerem, hogy sokszor eltékozlom a tőled kapott kegyelmi kincset, kegyelmi örökséget. Elszakítom magamat tőled és szeretetedtől. Elveszítem istengyermeki és emberi méltóságomat. A lelki sötétség pillanatában és a tőled való elszakítottság állapotában sem akarok elfeledkezni arról, hogy a gyermeked vagyok, mert mindig annak tekintesz. Adj erőt, hogy visszainduljak hozzád, akinél megtalálom a biztonságot, a boldogságot és a szeretetet! Ölelj magadhoz, Uram! Bocsáss meg nekem, Istenem! A te gyermeked vagyok. Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Horváth István Sándor