…a 72 óra kompromisszum nélkül projekt kecskeméti résztvevőit

Sendula Eszter

17 éves vagyok, középiskolába járok Kecskeméten, most vagyok tizenegyedikes. Ezalatt a két nap alatt kétszer voltam a „Margaréta” idősek otthonában, voltam szemetet szedni az utcán, és tegnap délután rendbe tettünk egy útszéli keresztet. Szerettem volna eljutni a Juhar utcába a fogyatékos gyerekekhez, de nem abba a csoportba kerültem. Úgy érzem, kicsit megújultam és nagyon sokat kaptam lelkileg. A lányokkal már eldöntöttük, hogy nem fogjuk ezt abbahagyni, és továbbra is megyünk időseket és gyerekeket látogatni, hiszen az élet nem áll meg. Már szervezzük a következő programokat, és szeretnénk elmenni oda is, ahová most nem jutottunk el. Az fogalmazódott meg bennem: ahogy egy kis lángból hatalmas tűz születhet, mi is kevesen vagyunk, de ha tudunk szépen élni, akkor egyre többen fognak csatlakozni hozzánk.

Tóth Ákos

Másodéves főiskolai hallgató vagyok Szekszárdon. Az első napon ellátogattunk a „Margaréta” idősek otthonába. Számomra fantasztikus volt azt látni, hogy ezek az emberek mennyi mindent éltek át, mennyi minden van bennünk, akár egy regényt is lehetne írni az életükről. Nagyon szép volt megtapasztalni, hogy előzetes ismeretség nélkül több idős ember is behívott magához beszélgetni. Az elején kicsit nehéz volt beszélgetni velük, de sikerült belejönni, és rengeteg érdekes történetet hallhattam. Hetényegyháza környékén van egy útszéli kereszt, amelynek a közvetlen környezetét tettük rendbe délután. Lefestettük a kerítést, virágokat ültettünk, a munkába több idős asszony is bekapcsolódott. A mai napot szemétszedéssel kezdtük. Mondtam a többieknek, hogy mi lenne, ha közben imádkoznánk magunkban, és így egész más volt ez a munka. Ahogy a bencés jelmondat is mondja: imádkozzál és dolgozzál. Ennek a kettőnek együtt kell járnia, és ne csak egyszerűen végezzük a munkát, hanem Istennel együtt tegyük. Délután ajtókat festettünk itt az ifjúsági klubban, és így jobban meg tudtam ismerni Jocót. Gézával pedig elhatároztuk, hogy akár havonta is szervezünk szemétgyűjtést a városban, és szeretnénk minél hamarabb elkezdeni. Először biztosan egy különleges dolog lenne, de utána szerintem csatlakoznának az emberek, akiket ugyanúgy zavar a sok szemét és a rendetlen környezet. Egyébként én nemrég tértem meg, és nekem nagyon fontos keresztény közösségben lenni, mert nagy megtartó ereje van a csoportnak, sok segítséget, támaszt jelenthet bárkinek, még annak is, aki régóta benne él.

Szabó István

33 éves vagyok, körülbelül 10-12 éve kötődöm a plébániához. Annak idején polgári szolgálatosként töltöttem el itt egy hosszabb időt, de azóta is aktívan tevékenykedem. Ezt a projektet egy lelkigyakorlatos keretbe foglalva igyekeztünk megvalósítani, ennek során a koordinátor szerepét töltöttem be, Lajos atya jobbkezeként. A csoportokkal és a szociális intézményekkel tartottam a kapcsolatot, és segítettem, ha bármire szükségük volt, például a szemétszedéshez gumikesztyűt szereztem be. Azon dolgoztam tehát, hogy ez a sok segítő szándék egy szervezett formát kapjon. A körülbelül 30 résztvevő fiatal 4 csoportban minden délelőtt és délután valamilyen önkéntes munkát vállalt. Ellátogattak a fogyatékosok intézetébe, az idősek otthonába, valamint a Máltai Szeretetszolgálat hajléktalanokat ellátó részlegébe. Nagyon jó tapasztalatokkal tértek haza. Sokan mondták, hogy többet kaptak, mint amennyit adni tudtak. A kezdet talán nehéz volt, az időseknek is furcsa volt a különösebb cél nélküli látogatás, de a második nap végén már nagy örömmel várták a fiatalokat, beengedték őket személyes életükbe, megmutatták nekik fényképeiket, elmondták az életüket, történeteket meséltek. Ez maradandó emlék mindannyiunknak. Úgy érzem, hogy ez a sok élmény pozitívan cseng bennünk, mert úgy érezzük: amellett, hogy sokat épült a lelkünk, tevőlegesen is megéltük azt, amiről beszéltünk. Igazán dinamikus napokat éltünk át együtt, nyitottan Isten és az emberek felé is.

Jávorka Lajos plébános

– Hogyan kapcsolódott be a Szentcsalád Plébánia a projektbe?
– Plébániánkon hagyománnyá vált, hogy nyáron a fiatalokkal elmegyünk egy hétre lelkigyakorlatra, lehetőleg határon túli magyar testvéreinkhez. Tavasszal és ősszel pedig – általában a nemzeti ünnepekhez kapcsolódva – három napra vonulunk el, s ezt most is így terveztük. Időközben januárban, a Lelkipásztori Napok során hallottam Nobilis Márió atyától az Ökumenikus Ifjúsági Iroda által meghirdetett „72 óra kompromisszum nélkül” nevű programról. Rögtön írtam egy levelet ifjúsági csoportvezetőinknek, hogy mit gondolnak erről, s kivétel nélkül mindenki beleegyezett. Pár nap múlva pedig összeállítottuk elképzelésünket.

A program az én olvasatomban négy dolgot hangsúlyoz: örömteli, tartalmas együttlét a fiatalokkal, karitatív szolgálat, környezetvédelem és ökumené. Mindezt végiggondolva állítottuk össze a tervünket. Tulajdonképpen az egész programot az ifjúság számára készítettük, velük együtt dolgoztuk ki a tervet. Az egyik estét a játéknak és a népi kultúrának szenteltük, és volt egy taizéi imaóránk. A végrehajtandó projektek ügyében ahol lehetett, személyesen kerestem meg az illetékeseket; a „Margaréta” idősek otthonát, amely a lakótelepünkön van; a fogyatékos gyerekek Juhar utcai intézetét, amely ugyancsak közel van hozzánk; a városközpontban lévő Máltai Szeretetszolgálatot, akikkel eleven, állandó kapcsolatunk van. Önkormányzati képviselőnkkel pedig arról beszéltünk, hogy a fiatalok mit tehetnének a város közterületeiért. Végül a Széchenyivárosban a lakótelep legszélesebb útját és az Aradi vértanúk terét tisztítottuk meg, illetve egy útszéli kereszt környezetét tettük rendbe itt a lakótelep közelében.

Itteni lelkészbarátaimmal arról gondolkodtunk, hogy tarthatnánk egy ökumenikus imaalkalmat, s éppen a következő napon hívott fel Francesco testvér Taizéből, hogy ezekben a napokban Magyarországon jár és szívesen eljönne hozzánk is. S akkor meghívtam őt, és szóltam lelkészbarátaimnak, hogy jöjjenek el az imaórára, amely végül nagyon szépen sikerült. Francesco beszélt a hivatásáról, a taizéi mindennapi életről, majd együtt imádkoztunk. Este még beült hozzánk beszélgetni, anyanyelvén énekelt nekünk, családjáról, Indonéziáról beszélt. Megkértem, hogy vasárnap, mielőtt továbbutazik Szegedre, a reggeli szentmisén is szóljon néhány szót testvéreinkhez. Számomra nagyon megható, hogy egy taizéi testvérnek adhattam szállást a házunkban. Külön öröm, hogy a Zágrábban a magyaroknak ajándékozott Barátság-ikon jelenlétében imádkozhattunk.

Fontosnak éreztük, hogy aki megteheti, költözzön be a plébániára erre az időre, körülbelül 20 fiatal meg is tette, és valóban együtt éltünk ezekben a napokban. Együtt kelni, együtt feküdni, közelről érzékelni egymást – ilyesmit élhetett meg Jézus az apostolokkal, s ez egyébként is a lelkigyakorlatok velejárója. Fontos volt számunkra, hogy az egész találkozónak lelkigyakorlatos keretet adjunk, ezt maguk a fiatalok kérték. Így reggel szentmisével és elmélkedéssel indítottunk, este pedig kiscsoportokban közösen értékeltük ki a napot gyakorlati és lelki szempontból is, azután imával búcsúztunk.

Sok olyan fiatal is bekapcsolódott, akik betegek voltak vagy el kellett utazniuk a családjukkal, e-mailen, sms-en tartottuk a kapcsolatot, megírták nekünk a maguk vállalását, hogy hogyan próbálták kompromisszum nélkül megélni a betegséget, például egy-egy házi szolgálatot elvállalva. Az elmúlt évek munkanélküliségéből fakadóan körülbelül 8 fiatalunk dolgozik külföldön, s közülük is többen csatlakoztak hozzánk. Például egy Skóciában dolgozó görög–magyar szakos fiatal tanárunk vállalta, hogy minden nap elmegy a városka anglikán lelkészéhez görögül beszélgetni, mert az anglikán lelkész nagyon boldog, ha görögül beszélgethet. Egy szintén hozzánk tartozó lány, aki Belgiumban baby sitter, e-mailen írta, hogy délelőtt fájt a csuklója, de vasalnia kellett, és megírta nekünk, hogy számára az a kompromisszummentesség, hogy örömmel végzi ezt a szolgálatot. A vasalás után pedig mesélt a gyerekeknek a projektünkről, és felvetette, hogy volna-e kedvük kimenni az erdő szélére szemetet szedni – és a három gyerek örömmel vállalkozott rá.

– Mi volt Lajos atya feladata?
– Körülbelül tíz felnőtt vállalt állandó háttérszolgálatot, például a konyhai munkákban vagy a bevásárlásnál, hogy a fiatalok a lelkigyakorlatnak és a szociális munkának szentelhessék ezt az időt. Nekem arra volt gondom, hogy odafigyeljek a szolgálatot végző felnőttekre és az ideérkező vendégeinkre, barátainkra, és együtt biztosítsuk a család légkörét. A csoportokat időnként meglátogattam a helyszíneken, bátorítottam őket, és váltottam néhány szót az intézményvezetőkkel, akik elmondták nekem, mennyire örülnek a fiataloknak.

– Milyen élmény volt ez a három nap a fiataloknak?
– Szebben sikerült, mint reméltem. A fiatalok úgy jöttek vissza a nyugdíjasoktól, a máltaiaktól, a fogyatékos gyerekektől, de a szemétgyűjtésből is, hogy ők érezték megajándékozva magukat. Azt hiszem, megértették az alapgondolatot: mennyire jó Istennek odaadni az életünket. Különösen két fiúnál láttam, hogy nagyon megragadta őket ez a program. Nekem hihetetlenül jó érzés, hogy holnap, vasárnap ők az utolsó időpontig itt akarnak maradni. Az egyik fiú most, hogy szemetet szedett, és észrevette, hogy lenézik a járókelők, ráérzett, mennyire meg kellene becsülni azok munkáját, akik értünk dolgoznak, például szemetet szednek vagy takarítanak utánunk. Többen is mondták, hogy kis félelemmel, izgalommal mentek el a nyugdíjasokhoz vagy a fogyatékosokhoz, mert nem tudták, hogyan tudnak majd kommunikálni velük, de aztán minden könnyen ment, és igazi örömmel érkeztek vissza. Egészen kedves élményeket is meséltek, például két érettségi körül járó lánynak a fogyatékos gyerekek otthonában 10-12 éves fiúcskák azt mondták, hogy feleségül veszik őket, ami részükről a legnagyobb bizalom és elfogadás kifejezése.

A plébánián építünk egy ifjúsági klubot. Ahogy az egész plébániánk, közösségi házunk szeretne nyitott lenni a lakótelep és a város minden jószándékú, közösségépítő, kulturális programjai iránt, ugyanúgy az ifjúsági klub is szeretné nyitottá válni a fiatalok számára. Itt hatan-nyolcan dolgoztak együtt. Ez a három nap nagy lendületet adott a munkának, és azt a reményt hozta közelebb, hogy nemsokára elkészül, és a miénk lesz, de nyitva mások előtt…

Horánszky Anna/Magyar Kurír