A legidősebb magyar szalézi születésnapján

Halász István Újpesten született, ötgyermekes családban. Ott ismerkedett meg a szaléziakkal, és találkozott később Sándor Istvánnal is. Első fogadalmát 1948. augusztus 16-án tette. A szalezi.hu-n olvasható interjúból többek között az is kiderül, hogy a szétszóratás után a váci szemináriumba fogadták be; az Orion gyárban dolgozott, majd Olaszországba került.

1957. december 31-én tett örökfogadalmat. 1960. február 11-én szentelték pappá Torinóban. Anconában töltötte szolgálati éveit. Az újrainduláskor visszatért Magyarországra, és a balassagyarmati ház felvirágoztatásán dolgozott. Igazgató volt Péliföldszentkereszten és Szombathelyen. Jelenleg a péliföldszentkereszti szerzetesi közösség tagja.

Lengyel Ákos kérdésére – hogyan találkozott gyerekkorában a szaléziakkal – Halász atya elmondta: szülei szalézi munkatársak voltak, és öccsével még mint elemisták kezdtek járni a szaléziakhoz. Újpesten, a Baross utcában volt a hozzájuk legközelebb eső szalézi ház; ott lehetett focizni, oratórium volt. „Nálunk általában zárkózott volt a világi papság. Don Bosco is panaszkodott, hogy nem állnak szóba az emberrel az utcán. A szaléziak nagyon közvetlenek voltak, játszottak, mókáztak, ami nekünk nagyon tetszett, szívesen is mentünk oda. Játszottunk, de tudtuk, hogy délben, amikor megszólal a harang, akkor megállunk, és elmondjuk az Úrangyalát. Az atya előtte már mondta, hogy most beviszi a labdát, és utána majd imádkozunk. Mi meg elslisszoltunk. Ezt is talán csak azért csinálta, mókából, hogy lássa, mit fogunk tenni. De egyébként persze nagyon szívesen imádkoztunk, amikor hívott bennünket.”

„Gimnazista koromban kezdtem átjárni a Clarisseumba, mert Újpesten az igazgató volt a lelkivezetőm... Nagyobb oratórium volt, meg sok cserkész. A Baross utcában is volt minden, de kicsiben. Inkább azok a fiatal papok voltak ott, akik egyetemre jártak vagy zenei főiskolára... A Clarisseum nagy rendház volt. Maga az épület is, és sok rendtárs is volt – nagy kollégium középiskolások részére.”

Az interjúból kiderül, hogy Halász István néha találkozott Sándor Istvánnal is a sekrestyében vagy a kápolnában. „Az tűnt föl nekem, hogy mosolygós, vidám természetű volt, és nyitott. Bár gyerek voltam, ő pedig felnőtt, mégis ő jött engem megkeresni, vagy ment értesíteni az atyát, hogy keresem. Haragosnak soha nem láttam. Egyszer érdeklődtem tőle, mi mindent csinál. A sekrestye volt rábízva, a misék előkészítése, hogy legyenek ministránsok, és így tovább, és a nyomda. A nyomdában van elfoglaltságom, mondta, gyere velem. Megmutatta, hogy a fiatalok a gépeknél meg a betűszedőknél folyamatosan dolgoztak; ő irányította őket. De nem parancsszóra, hanem így: 'Légy szíves...'. Nem úgy beszélt, mint egy főnök, hanem mint egy idősebb társ – így irányította őket. Nagyon bennfentes volt, tudta, mit kell csinálni, tudta irányítani a dolgokat. A gépek kezelését, meg a nyomdai technikát tanította... A szakiskola gyakorlati részeként dolgoztak ott a fiatalok, és ő irányította őket, hogy mit csináljanak. Felelős volt értük, de egyben nevelte is őket. Nem engedett meg például csúnya beszédet. Nagyon tetszett nekem a modora, kedves, mosolygós, nyitott, segítőkész volt.” Újságokat, könyveket nyomtattak ott, továbbá a Szalézi Értesítőt – az akkori viszonyokhoz képest komoly nyomdagépekkel. A nyomda egy hálókerítéssel volt elkülönítve az oratórium udvarától.

Amikor megjött a rendelet, hogy a szaléziaknak is menniük kell, a nyomdát már előbb elvették, hogy megakadályozzák, hogy valami titkos dolgot készítsenek. Sándor Istvánra is rábizonyították, hogy a szaléziak a nyomdát politikai tartalmú röpcédulák készítésére használták – mondta el Halász István atya. „Ráfogták. Nemcsak őt fogták el, hanem a tartományfőnököt, Ádám Lászlót, a nyomda vezetőjét, Szitkey atyát és másokat is.” Sándor István főleg azért volt nekik útban, mert folytatta a fiatalok hitoktatását, és azokat is segítette, akik már kikerültek az iskolából.

A szétszóratás éveiről így mesélt a legidősebb magyar szalézi: „Ha lelkigyakorlatot tartottunk, úgy tartottuk, hogy ha netán jönne az ÁVH, akkor azt mondjuk, hogy uzsonnára jöttünk össze, vagy névnapot ünnepelni... Sütemény meg tea mindig volt... Az asztal körül ültünk, tíz-tizenkettőnél többen nem voltunk sohasem.”

Sándor István halálhírét csak akkor hallotta, amikor tíz év után először hazajött... „Csak azt hallottam, hogy halálra ítélték, többet nem tudtam, mert ilyen híreket nemigen terjesztettek. Tilos is volt, meg mintha összeesküvés is lett volna. Sajnáltam.”

„Valóban nagy bátorság kellett ahhoz, amit tett... Kedves, jóságos volt egész életében... Őt nem a félelem vezette, ez tetszett nekem. Biztos, hogy az utolsó pillanatban neki sem volt könnyű, elég sok szenvedésben volt része, de bátorította azokat, akikről látta, hogy csüggednek. A szenvedés idején sem vesztette el a bizalmát a Jóistenben. Elgondolkodtam rajta, hogy ha én ott lettem volna, nekem sem lett volna könnyű vállalni a szenvedést, hiszen nem voltam ilyenre fölkészülve. Ő, aki halálra volt ítélve, bátorította azokat, akik csak börtönbüntetést kaptak! Mit lehet erre mondani? Valóban vértanú lelkülete volt, mint az első keresztényeknek. Úgy élt, hogy megkapta ezt a lelki erőt, hogy igenis tegye továbbra is azt, ami a kötelessége: a kommunista időkben tiltott hitoktatást tartott, ahelyett, hogy azt tanácsolta volna a fiataloknak, hogy ne jöjjenek többet, mert bajt hoznak a fejére. De ő folytatta a hitoktatást. Ez a két pont, ami engem megragadott: hogyan viselkedett az életében és hogyan a halál árnyékában” – mondta Sándor István vértanúról Halász István, a legidősebb magyar szalézi.

Magyar Kurír