Abbé Pierre: Testvériség

Pierre Abbé (1912-2007) a nyomorúság, a szenvedés és az igazságtalanság, a szociális kirekesztés elleni küzdelem kiemelkedő személyisége volt, aki előbb kapucinus szerzetesként, majd világi papként szolgált. A „hajléktalanok atyja”-ként ismert lelkipásztort a nagyvilágban, különösen is szűkebb hazájában, Franciaországban már életében mítosz övezte. Pierre Abbé 1949-ben alapította meg az Emmausz közösséget, amely ma több mint negyven országban – köztük Magyarországon is – van jelen, és mintegy 317 csoportot számlál az egész világon.

A Bencés Kiadó által megjelentetett könyvét Pierre Abbé még a múlt század végén írta. Az 1789-es nagy francia forradalom és a Francia Köztársaság hármas jelszavából – szabadság, egyenlőség, testvériség – kiindulva tényként állapítja meg: a XX. század a szabadság és az egyenlőtlenség szakadatlan küzdelmének színpadává vált. „A szabadság az egyenlőség ellenében megszülte az egyenlőségen alapuló kommunista társadalmat, azaz a totalitárius államot. Az egyenlőség nélküli társadalom pedig nem más, mint a liberalizmus, amelyről mindennap egyre tisztábban látjuk, hogy – önmaga csapdájában vergődve – csakis individualista és igazságtalan társadalmat hozhat létre. Lényegében a jelszó harmadik eleme, a testvériség teszi lehetővé, hogy e két, egymással oly nehezen megférő szélsőség – szabadság és egyenlőség – összekapcsolódjék.”

Pierre abbé szerint soha nem volt még akkora szükség arra, hogy a testvériség átlépje a család, a nemzetség vagy a nemzet határait, mint éppen ma. Csaknem tíz évvel ezelőtt írt dolgozatában Pierre Abbé látnoki erővel jövendölte meg, hogy a világ súlyos válságokat fog átélni, amelyek a legfejlettebb országokat választásra kényszerítik majd: vagy önmagukba zárkóznak, féltékenyen védve a fennálló rendet és érdekeiket – ami idővel tarthatatlanná válik, és új diktatúrákat, új háborúkat szül –, vagy megnyílnak a szolidaritás számára. Az Emmausz közösség megalapítója figyelmeztet: „Ez a második út mindenkitől erőfeszítéseket követel – sokaktól azt, hogy lemondjanak bizonyos kiváltságokról –, és előrevetíti azon eszközök újraelosztását, amelyek minden nép számára lehetővé teszik, hogy saját maguk bontakoztassák ki önnön gazdagságukat… Nem hagyhatjuk, hogy a lakosság széles rétegeinek elszegényedését egy mind gazdagabb kisebbség közömbös tekintete kísérje… A globalizáció arra ösztönöz, sőt mondhatjuk, kényszerít bennünket, hogy végre megkíséreljünk felépíteni egy testvériségen alapuló világot… Ma, amikor az emberiség történetében először a Föld egyetlen faluvá zsugorodik, az élet új osztozásra ítél – vagy szólít fel – bennünket. Meg kell tanulnunk együtt, testvérként élni, bármilyen legyen is a bőrünk színe vagy a vallásunk. És ez a döntés mindannyiunkra kötelező.”

Pierre Abbé hangsúlyozza, hogy a testvériség fogalmán átvitt értelemben azt a köteléket is érthetjük, amely minden, a másikban testvért látó embert összeköt az emberiség nagy családján belül. Ez a fogalom a Bibliából származik, „vagy legalábbis a monoteista hagyományból, amely az egyetlen Istent minden ember Atyjának tekinti. És minthogy minden embernek ugyanaz a teremtője és Atyja, ezért ők mindannyian testvérek. Ez az egyetemes emberi testvériség, amelynek eszméje végigvonul a Biblián, nagyobb érvénnyel forraszt egybe, mint amekkora a megosztottság romboló és szétválasztó ereje. Végső értelmét pedig a kereszténységben nyeri el, amely a középpontba helyezi azáltal, hogy egyik alapvető tanításává teszi.” Pierre Abbé rámutat, hogy ebből az ontológiai megközelítésből egy új erkölcsiség következik, amely lebont minden fajon, bőrszínen vagy nyelvbéli különbségen alapuló megkülönböztetést. A szerző idézi egyrészt Jézus szeretetparancsát – „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34-35) –, másrészt Szent Pál apostolt, aki így fogalmaz a Galatákhoz írt levelében: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (3,28).

Pierre Abbé azt is hangsúlyozza, hogy minden ember szívében két, egymással ellentétes irányultság van jelen: az önzés, amely arra ösztönzi, hogy elszakadjon a többiektől, hogy megelégedjék önmagával és a maga „külön bejáratú” boldogságát keresse, akár mások boldogtalansága, elnyomása árán is, és a nagylelkűség, amely, épp ellenkezőleg, arra indítja, hogy csak a többiekkel együtt lehet boldog. Ez a két irányultság mindig is létezett, s mi bármelyik pillanatban választhatjuk a rossz utat, vagy rálelhetünk a jóra. Önelégülten vagy áldozatkészen éljek? – ez a választás alakít bennünket. Ha az előbbi mellett döntünk, ez azt jelenti: „úgy akarunk kiteljesedni, hogy közben nem törődünk mások szükségleteivel, szenvedéseivel és kívánságaival. Hogy képesek vagyunk mindenre: legázolni, meglopni, kizsákmányolni, megtagadni másokat, csakhogy elérjük célunkat, vagy ami sokkal gyakoribb, ám cseppet sem elfogadhatóbb: nem törődünk másokkal, hidegen hagy bennünket mind boldogságuk, mind boldogtalanságuk.” Választhatjuk azonban az áldozatkészséget is, „azaz kiteljesedhetünk a másikkal és a másik által oly módon, hogy észrevesszük szenvedéseit és szükségleteit is, és azáltal leszünk boldogok, hogy megosztjuk örömeinket, fájdalmainkat és küzdelmeinket.” A kötet szerzője állítja: az emberiséget megosztó választóvonal alapvetően nem a hívők és a hitetlenek között húzódik, „hanem az önelégültek és az áldozatkészek között, vagyis azok között, akik elfordulnak mások szenvedésétől, illetve akik hajlandók osztozni benne. Számos hívő önelégült, és számos hitetlen kész az áldozathozatalra.” Pierre Abbé legbensőbb meggyőződése, hogy amit a népi vallásosság „Pokol”-nak és „Paradicsom”-nak nevez, „az valójában nem más, mint túlvilági folytatása annak a két útnak, amelyek közül választanunk kellett a földön.” Jean-Paul Sartre-ral ellentétben – aki azt mondta, „a Pokol a többi ember” – vallja: „a Pokol a többiektől elválasztott önmagunk. Az örökös köldöknézés. Önmagunk bálványozása. Ezzel szemben a Paradicsom az, ha egybekapcsolódunk a többiekkel. A Paradicsom az osztozás, a közösség, a másikkal való azonosulás öröme.”

Tíz évvel ezelőtt írt könyvében Pierre Abbé a kor nagy kérdésének nevezi, hogy „akarunk-e testvéri társadalmat? Akarunk-e olyan társadalmat, amelyben mindenki megtalálja méltó helyét? Beletörődünk-e abba, hogy a társadalom behódoljon a haszonnak és a diadalmaskodó individualizmusnak, amely útszélen hagyja a gyengéket, az alkalmatlanokat, a túl fiatalokat, a túl öregeket, az idegeneket, mindenkit, aki nem tudja fölvenni a verseny ördögi ritmusát? És ha az emberi és szolidáris társadalom mellett döntünk, készen állunk-e az osztozásra? A szükséges áldozat meghozására azért, hogy mindenki megtalálhassa a helyét? És nem csupán kis országunkban, hanem mindenütt a világon?... A testvériség, vagyis a leggyengébbek szolgálata melletti döntés… elengedhetetlen feltétele társadalmunk továbbélésének. De nem csupán erről a társadalomról van szó, hanem az egész civilizációról, amely erre az ideálra épül. És nem csupán erről a civilizációról, hanem az emberiség egészéről, amely ma a kultúrák sokféleségében találkozik.”

Pierre Abbé idézi André Malraux francia írót, aki egyszer úgy fogalmazott, hogy a XXI. század vagy vallásos lesz, vagy egyáltalán nem lesz. A „hajléktalanok atyja” viszont azt állítja, „éspedig teljes meggyőződéssel, hogy a XXI. század vagy testvéries lesz – vagy nem lesz XXI. század. Bármilyen hit vagy eszme lelkesítsen is bennünket, e bizonyosságnak kell áthatnia életünket.” (Bencés Kiadó, 2008.)

Magyar Kurír