Adamik Tamás: Sanctissima religio

A tudós szerző számára a vallás és az irodalom „édestestvérek”, s ennek szellemében tárgyalja többek között Cicero, Vergilius, Ovidius, Horatius, Catullus, Tertullianus, Szent Ambrus, Szent Ágoston, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Rudolf Steiner műveit. 

Adamik az emberi méltóság kérdését vizsgálva rámutat: Platón nem állítja azt, hogy az ember eleve hasonló Istenhez, mert így teremtetett, Cicero viszont – Ovidiusszal együtt – azt írja, hogy Isten és az ember között az isteni teremtés miatt van hasonlóság, úgy, ahogyan azt a Teremtés könyvében olvashatjuk: „Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az embert élőlénnyé tette” (2,6). Cicero is azt írta, hogy „a lelket isten teremtette”, ezért joggal feltételezhetjük, hogy ismerte a mózesi teremtéstörténetet. Ennek alapján Cicero az emberi méltóságot, amely korábban kevés római államférfi tulajdona volt, „egyetemes emberi tulajdonsággá tette, s ez a tulajdonság minden más élőlény fölé emeli.” Cicero azt is megállapította, hogy az ember lelke révén emelkedik a többi élőlény fölé, mert lelke Istenhez hasonló. „Éppen eme istenhez hasonlóvá tevő emberi méltóság miatt egyenlő minden ember.” Az emberi méltóság pedig szent és sérthetetlen, azt tiszteletben tartani és oltalmazni minden hatalom kötelessége. Adamik Tamás emlékeztet rá, hogy Cicero mindvégig ragaszkodott ehhez az igazsághoz, életével fizetve érte, ám ez a történelmi tény is üzenetet hordoz: „az emberi méltóságért fölemelni szavunkat olykor veszélyes, mégis meg kell tennünk, ha emberek között ember módjára akarunk élni úgy, ahogyan azt emberi méltóságunk megkívánja.”

Az irgalom, mint az istenség lényeges tulajdonsága, Catullusnál jelenik meg először, aki a számára hatalmas csalódásként megélt Lesbia-szerelem 76. ciklusában az istenekhez esdekel, hogy könyörüljenek meg rajta, s ez a keresztény istenfogalom előzményének tekinthető. S bár Catullus az isteni irgalom fogalmát Platóntól is vehette, amit a kötet szerzője nem zár ki, de valószínűbbnek tartja, hogy ismerte a Septuaginta görög fordításában a zsoltárokat, melyekből egyértelműen kiderül, hogy a zsidók Istenének megkülönböztető tulajdonsága az irgalmasság. A négy nagy nyugati egyházatya egyike, Szent Ambrus milánói püspök Theodosius császár halálára mondott gyászbeszédében, amikor az elhunyt császárt dicsérte, irgalmasságát emelte ki, a 11. zsoltár következő sorát idézve: „Irgalmas és igazságos az Úr, és a mi Istenünk irgalmaz” (45). Említett költeményében Catullus a zsoltárok hangján könyörög irgalomért az istenekhez, például hangsúlyozza ártatlanságát. Ez a zsoltárokban is gyakran előfordul.

Adamik Tamás olyan őstoposzokkal is foglalkozik, mint az oroszlán alakja a pogány irodalomban, illetve a Pál cselekedeteiről szóló apokrif iratban, amikor az oroszlán arra kéri az apostolt, hogy keresztelje meg. A professzor rámutat, hogy az ókeresztény irodalomban az oroszlán figurája bonyolultabb, mint a pogány szövegekben. Pál apostol a Timóteushoz írt második levelében arról írt, hogy megmenekült az oroszlán torkából (4,17-18). E kijelentését egyes keresztények tényként értelmezhették, s ebben Dániel próféta ószövetségi története is szerepet játszhatott, amikor Isten angyalának a segítségével megmenekült az oroszlánoktól (Dán 6,23). A pogány Apion elbeszélésében egy Androclus nevű férfi megmenekül az oroszlántól, ugyanúgy, ahogy a Pál cselekedeteiben az apostol. Előbbiben azonban nem beszélt az oroszlán, utóbbiban viszont igen, ám ez nem okozhatott problémát. „A keresztények Istene ugyanis mindenható: megteheti azt, amit akar.”  Az oroszlán a hatalom, a bölcsesség és az igazságosság szimbóluma a világkultúrában. Ugyanakkor megtestesítheti e pozitív erények ellentétét, „a féktelen fallokrata férfierőt is.” Ezen ellentétes töltetű erények miatt lehet a Bibliában és a keresztény gondolkodásban Krisztus és az Antikrisztus szimbóluma is. Már az Ószövetségben is pozitív szimbólumként szerepel azonban, Júda jelképévé lesz: „Júda, téged dicsérnek majd testvéreid, kezed ellenségeid nyakán lesz. Atyád fiai meghajolnak előtted. Fiatal oroszlán lesz Júda, s a zsákmánytól kelsz fel, fiam” (Ter 49,8-9). A Jelenések könyvében pedig már magát Krisztust szimbolizálja: „Ne sírj! Nézd, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja. Ő majd kinyitja a könyvet, és feltöri hét pecsétjét” (5,5). Adamik Tamás megállapítja: a keresztény gondolkodásban az oroszlánnak – amely a hatalom, a bölcsesség, az igazságosság, majd Krisztus szimbóluma – fel kellett ismernie az igazi értékét. „Keresztény szerzőknél az oroszlán már nem a császárnak engedelmeskedik, hanem az új korszak hőseinek, az apostoloknak és a szenteknek. Az oroszlán mint a legbölcsebb állat felismeri, hogy az örök élet a legnagyobb érték, s hogy ezt elérhesse, meg kell keresztelkednie. Amikor tehát a Jerikó felé vezető úton az oroszlán Páltól a keresztséget kéri, az örök életet kéri, s azt, aminek a szimbóluma Krisztus.”

A szerző összehasonlító elemzéseiből kiderül, hogy Szent István Intelmei prológusának egyik jelentős forráscsoportját a Biblia mellett Karoling-kori királytükrök alkotják, a másikat pedig az ókeresztény írók, az egyházatyák művei. Mindez azonban nem az Intelmek önállótlanságát bizonyítja, hanem a szerkesztés tudatosságát. Így az Intelmek összeállítói tisztában voltak azzal a középkori keresztény hagyománnyal, hogy egy keresztény uralkodónak szánt királytükörben rögtön a mű elején szerepelnie kell Dávidnak és Salamonnak, hangsúlyosan kiemelve ezzel a királyság intézményének fennkölt régiségét és szentségét. Igen fontos momentum az is, amikor István arra kéri fiát, Imre herceget, hogy hallgassa meg tanácsát, engedelmeskedjék parancsainak, mert ha parancsait megveti, „nem lesz többé az Isten és az emberek barátja…”  Azt, hogy ez mit jelent, István király Ádám és a zsidó nép példájával szemlélteti, csakúgy, mint a nyolcszáz évvel korábban élt és alkotott Tertullianus, aki a zsidókról szóló értekezésében írt arról, hogy „mivel Ádám és a zsidók nem engedelmeskedtek Istennek, azért Isten elvetette őket, Ádámot kivetette a paradicsomból, a zsidók templomát pedig leromboltatta, őket magukat pedig szétszórta a világban, s bár ők voltak a választott nép, helyettük a pogányokat hívta meg az üdvösségre.”

Nemzeti imádságunkat, Kölcsey Ferenc Himnuszát elemezve Adamik Tamás irodalomtörténeti kutatásaira hivatkozva ugyancsak rámutat a bibliai alapokra. A Himnusz hatodik sorában a költő azt kéri Istentől: „Hozz rá víg esztendőt.” Ez a sor azonban egyes értelmezések szerint nem a vigasság szinonimájaként értelmezhető, hanem Mózes második könyve juthat erről az eszünkbe: „Legyen ez jubileum számotokra: mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához. Ez az ötvenedik esztendő legyen jubileumi év számotokra” (Kiv 25,10). Lukács evangéliumában pedig Jézus így utal erre az évre: „Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét” (4,19). A kötet szerzője szerint ezt a mondatot olvashatta Kölcsey a Biblia Károli Gáspár-féle fordításában a debreceni kollégiumban, amelynek hosszú évekig volt a diákja.

Adamik Tamás tanulmányai egy hatalmas műveltségű, tudós szerző írásai, de stílusuk olvasmányos, érdekfeszítő, ezért nagy szellemi gyönyörűséget szerezhetnek mindazoknak, akiket érdekel az irodalom, a vallás, a transzcendencia élő kapcsolata, amely minden valóban nagy alkotás fundamentuma (Szent István Társulat, 2012).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír