ADVENT 1. VASÁRNAPJA, „A”-ÉV, 2004. NOVEMBER 28.

1. „Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból” (Róm 13.11) – hallottuk Pál apostol figyelmeztetését a mai szentleckében. Miként a gondos szülő vagy pedagógus inti hasznos időbeosztásra a gyermeket, úgy figyelmeztet minket az apostol az idő helyes felhasználására. A görög szöveg az idő két görög kifejezése – a kronosz és a kairosz – közül az utóbbit használja. Amíg a kronosz az általános időt jelenti – amit kronométerrel, azaz órával mérünk –, addig a kairosz mindig azt az időt jelenti, amit Isten nekünk adott. Ez a kegyelmi idő (kairosz) a keresztséggel kezdődött és az örök élethez vezet – ha jól használjuk fel. Az új egyházi év elején a liturgia figyelmeztet a saját időnk hasznos felhasználására: itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból!
A figyelmeztetés nem felesleges, mert amint a tanulási időt vagy a munkaidőt is agyon lehet csapni egy alibi-tevékenységgel, de értelmesen is ki lehet tölteni; úgy az Istentől kapott kegyelmi időt is el lehet veszíteni, de üdvösen is fel lehet használni az üdvösség érdekében.
Itt az idő, hogy fölébredjünk álmunkból! Mi eddig abban az álomban ringattuk magunkat, hogy a keresztény Európához csatlakozunk. Ekkor egész Európa kapott egy keserű leckét: az Unió új alkotmánya meg sem említi a keresztény gyökereket, a keresztény múltat, melytől oly sokat kapott.
Olykor abban az álomban éltünk, hogy ha egy párt lobogóként lengeti a keresztény jelzőt, attól az már keresztény is lesz. Erre sorra kaptuk a keserű leckét a nem keresztényi belső villongásokról.
Mi eddig azt hittük, hogy az ateista diktatúra a bűnös abban, hogy az isteni tanítás sarkalatos tételeit a közéletből elsikkasztják. Erre megkaptuk azt a keserű leckét, hogy a mai vallásszabadságban még annyira sem kell a keresztényeknek a templom és főleg a szentségekhez – gyónás, áldozás, bérmálás, házassághoz – járulás, mint asz ún. „átkos” rendszerben.
Ébresztő! – így szokott morajlani a csapatával elégedetlenkedő szurkolótábor. Ma a liturgia Pál apostol szavaival fúj ébresztőt: itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból. Majd a felkelést követő öltözködés képét alkalmazva azzal folytatja Szent Pál, hogy
2. „Öltsétek magatokra Jézus Krisztust…, hogy ne a bűnös vágyak szerint cselekedjetek!” (Róm 13,14). Mit jelent az, hogy öltsük magunkra Jézust? Azt, hogy amikor a szentségekhez járulunk – pl. gyónás, szentáldozás –, akkor a jézusi szentségben részesülünk, azaz szentté válunk. A mai kor egyik nagy hibája, hogy elveti a hitnek a misztériumait, és azt hiszi, hogy csupán emberi erőfeszítéssel is megjavulhat. A mai kor elveti az isteni kegyelem szükségességét – nem kell a gyónás, nem kell az Oltáriszentség, nem kell a házasság szentsége – és azt hiszi, hogy puszta emberi erőfeszítéssel meg tudja tartani az isteni törvényeket.
Ez eretnekség! Az 5. század elején egy Pelágius nevű brit szerzetes is ilyesmit tanított, eretnekségét az Egyház több ízben is elítélte. Nos az isteni törvényeket csak az isteni kegyelem segítségével lehet megtartani! Öltsétek magatokra Jézus Krisztust – buzdít Pál apostol – azaz járuljatok a szentségekhez, melyek isteni kegyelmet adnak a törvények megtartásához.
A mai kor elveti a szentségeket, mert gyenge lábakon áll a hite. Azt hiszi, hogy az ún. „magam módján való hit” elég. Azt hiszi, hogy az ő elanyagiasodott, elkövesedett szívét egy szuperbulis hangulatú „szeressük egymást”-borogatás meggyógyítja; holott ez a szív szívcserére szorul. A barokk kor festményein gyakorta látni olyan jelenetet, hogy Jézus szívet cserél pl. egy szerzetessel. (A Kiscelli Múzeum Mariazell és Magyarország kiállításán is láthattuk a Jézus szívet cserél egy trinitárius szerzetessel c. képet.) A mai embernek, aki hitében meggyengült, szíve elanyagiasodott és elközömbösödött, nem priznicre van szüksége, hanem szívcserére. A szívcserét pedig legjobban a szentségek vételében valósíthatja meg.
Adventi programként öltsük magunkra Jézus Krisztust, járuljunk a szentségekhez, hogy ezáltal kegyelmi segítséget kapjunk a törvények megtartására és a bűnös vágyak elutasítására. Ámen. Verőcei Gábor/MK