Advent 4. vasárnapja, „C” év. 2003. december 21.

1. Mária vándorútja
Az emberiség századok óta tudja, hogy a zene, a dal oldani tudja az egyhangú tevékenység unalmát. Azért alkalmazták a munkadalt, az indulót. A nemrég elhunyt Dr. Arató Miklós Orbán ciszterci pécsi házfőnök – aki korábban cserkészvezető is volt – egy angol népdal dallamára írta ezt az indulószöveget: „Útrakelek, elmegyek, várnak rám a kék hegyek, vár reám új ismeretlen táj…”
Nem tudjuk, hogy Mária, amikor az angyali üdvözlet után vándorbotot fogott és elindult meglátogatni rokonát, Erzsébetet –, vajon énekelt-e, de hogy a lelke énekelt az örömtől, az bizonyos, hiszen gyermeket várt, az Isten Fiát hordozta szíve alatt.
A vándorút nem volt veszélytelen, mert a zsidókkal rossz viszonyban lévő szamaritánusok földjén kellett áthaladnia. Názáretből a délebbre fekvő Ain Karimba – Erzsébet lakóhelyéig – 3-4 napos gyaloglással lehetett elérni. Mária azonban nem törődött a nehézségekkel, hanem Lukács leírása szerint „sietve” ment a hegyekbe. Megkezdődik a vándorlás, amely Lukács műveit, az evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit betölti. Isten Igéje előbb az égből a földre vándorol, majd Názáretből Jeruzsálembe, innen pedig Júdeába és a föld határáig – tekintet nélkül a nehézségekre, mindig sietve. Lukács evangéliumában Mária az első keresztény, az apostoli igehirdetés ősképe. Az Egyház feladata is ez: sietve, örömmel vinni mindenhová a megváltás jóhírét, a nehézségeket nem számolva.
2. Az Egyház vándorútja
Az Egyház ezt a feladatát fennállása óta teljesítette is. Sietve vitte az örömhírt, nehézségeken keresztül. A hit hirdetői az igehirdetést nem szép fizetésekért tették, de sokszor nélkülözések közepette is. Munkájukért nem kaptak veszélyességi pótlékot, de sokszor vérdíjat tűztek ki a fejükre. A nyugodt igehirdetés elősegítése érdekében nem kaptak védőőrizetet, de sokszor kaptak bilincset. Az összes veszély nem akadályozta őket abban, hogy Máriához hasonló sietséggel és örömmel menjenek a világ minden részébe a megváltás hírével.
A mai magyar egyház vándorútjának nehéz szakaszán tart. Az örömhírt hirdető papságnak egyrészt a fizikai nehézségekkel kell megküzdeni: a paphiány következményeként vidéken több települést kell bejárniuk, ráadásul szaporodó évekkel a vállukon. Másrészt lelki nehézséggel is meg kell küzdeni: a járványszerűen terjedő közönnyel és az erkölcsi alapok romlásával. A zsoltárossal kérdezhetjük: „Ha az alapfalakat is lerombolják, mit tehet akkor az igaz ember?” (Ps 10,3). Mik ezek az alapfalak? Berzsenyi Dánieltől megtanultuk a szállóigévé vált történelmi-bölseleti igazságot: „Minden ország támasza és talpköve a tiszta erkölcs.” (A magyarokhoz). Igen, „romlásnak indult hajdan erős magyar”, a nemzeti élet egyik fundamentumát, az erkölcsöt kikezdték a „Tökmag Jankók” és a „híg fejű törpék”. (Ezek a jelzők Ady Endre: A muszáj-Herkules című verséből valók.) Hazánkban százezrével élnek magukba szerelmesedett törpék, önző érdekkufárok, kik önmaguknál hasznosabbat sohasem láttak és önmagukon kívül életcélt sohasem ismertek. Nos, ezek a lelki nehézségek azok, melyek igen küzdelmessé teszik a hazai lelkipásztorkodást.
Ma azonban Máriára tekintünk – az Igehirdetés ősképére –, aki sietve és örömmel ment a jóhírrel Erzsébethez. Amint Mária megérkezett, méhében a kis Jézussal, Erzsébet méhében megmozdult a magzat. Vajon ezt a képet nem vigasztalásunkra írta meg az evangélista? Nem azt jelenti, hogy az élő igehirdetés hatására mégiscsak megmozdul az emberben valami? Az Egyház nem hagyhat fel – még az egyre ürülőbb templomokban sem – a remény evangéliumának a hirdetésével. Isten nem engedi, hogy az emberi történelem az önpusztítás éjszakájába fulladjon bele. „Isten nem engedi, hogy kiragadjuk magunkat a kezéből. Isten Isten marad, végtelen jóságával Megváltónk marad. Az ember nem az egyetlen szereplő.” (Közép-európai pásztorlevél, 11). Vándorutunkat Máriával járjuk, nehézségekkel, de mégis az örömteli célbaérés reményével. Ámen. Verőcei Gábor/MK