Aki értelmet ad a szenvedésnek

A szenvedésnek nyilvánvalóan kell, hogy legyen értelme, különben az élet elviselhetetlen lenne, szükség van tehát arra, hogy létezzen, aki megadja a dolgok értemét.

Van egy ötezer méter feletti, mindig hófedte csúcs Törökország és Örményország határán. Ez az Ararát, ahol a néphagyomány szerint Noé bárkája elakadt (a teremtés könyve valójában az Ararát hegyeiről beszél, Urartu ősi vidékén). Egy ismert holland író, Frank Westerman mégis erről a hegyről nevezi el dokumentum-regényét, a tudomány és a hit közötti kapcsolat jelképévé teszi. Ezen az izzó találkozási ponton megjelenik a szenvedés rémképe is, amely gyakran filozófiai kategóriák, tudományos elméletek, teológiai tételek szülője.

Nagyon fontos, sőt, csupa nagybetűvel kellene írni: szükség van arra, Aki a Dolgok Értelmét Megadja. Igen, ahogy Jóbbal is történt: nem elég a teológus barátok körültekintő érvelése. Neki, a Teremtőnek kell válaszolnia.

Ezért a rettenetes szenvedések előtt a kérdést a Bibliában az ég felé intézik. Amikor egy szülő halott vagy súlyosan sérült gyermekét tartja karjában, akkor a torkából felszálló kiáltás már nem az orvoshoz, a baráthoz szól, hanem csakis Őhozzá.

Sokat lehetne beszélni erről a témáról – csekély eredménnyel –, de most inkább egy másik írót idéznék, aki jó barátom volt: Giuseppe Pontiggia (1934–2003) Aki kétszer született című önéletrajzi regényét. A szenvedés idején mondott imádság értelméről beszél: az elkeseredés közepette „kapcsolatba lépek egy Hanggal, amely válaszol. Nem tudom, milyen hang. De kitartóbb és mélyebbről jön, mint az a hang, amely tagadja őt. Sokszor tagadtam én is, hogy aztán a nehéz pillanatokban ismét felfedezzem. És nem visszhang volt.”

Magyar Kurír

(tzs)