Alázatos szolgálat – Meszlényi Zoltán szentbeszédeiből

Az életáldozatról

1944. június 29-én a balassagyarmati plébánián, Szent Péter és Szent Pál ünnepén elmondott szentbeszédében így fogalmazott:

„… Istennél tudjuk megdicsőült lelküket, de mai boldogságuktól fordítsuk tekintetünket földi életükre: a tenger szenvedésre és üldöztetésre, melyben részük volt, s a vértanúhalálra,, melyet Krisztusért és Egyházáért elszenvedtek. Kire nem vár az életben kisebb vagy nagyobb megpróbáltatás? S a mai idők nem alkalmasak-e arra, hogy a szokottnál súlyosabb megpróbáltatásra várjunk, és számításba vegyük saját életünk áldozatát is? De a számításból ne hagyjuk ki a hit vigasztalását, azt, hogy minél nagyobbak voltak földi életünknek megpróbáltatásai, minél több fájdalom és gyötrelem kínozta testünket a földön, annál nagyobb dicsőség várja a feltámadt testet az örök boldogságban.”

1945. június 8-án, az esztergomi Belvárosi plébánián egy papszentelés alkalmából mondott beszédében ezt olvashatjuk:

„… ...mikor a múlt év őszén Istenben boldogult főpásztorunk tisztára látva népünknek tragikus sorsát, kiadta papjainak a parancsot, hogy mindenki küldetéséhez híven maradjon meg a gondjaira bízott hívek között, s amikor figyelmeztetett…, hogy a papoknak a legnagyobb megpróbáltatások idején teljesíteni kell kötelességeiket még vértanúság árán is: a martírium gondolata nem döbbentett meg, nem csodálkoztam, természetesnek tűntek fel az Üdvözítő szavai: eljön az óra, hogy mindaz, ki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek.”

1948. május 8-án pedig, amikor már egyértelművé vált, hogy a kommunisták rövidesen átveszik a teljhatalmat Magyarországon, Siófokon, a Sarlós Boldogasszony-templomban elmondott homíliájában emlékeztetett rá:

„A Római Birodalomban arra kényszerítették a keresztényeket, hogy tömjént áldozzanak a pogány istenek oltárainál, akik megtagadták, azokat az istenek meggyalázóinak bélyegezték. A modern üldözések mozgatója az, hogy az üldözött hívőket az állam, a haladás, a nép ellenségeinek tartják, s mint ilyeneket, irtják és pusztítják.”

A felebarátaink iránti szeretetről

A második nagy parancsolat, mely kiegészíti az elsőt, a felebaráti szeretet parancsolata. Aki azt mondja, „Szeretem Istent”, és felebarátját gyűlöli, hazug az… Az a parancsolatunk Istentől, hogy aki szereti Istent, szeresse felebarátját is – olvassuk Szent János levelében (1Ján 4, 20-21). Mit mondjak erről a parancsolatról széttekintve a mai világban? Azt, amit elmondott XV. Benedek pápa röviddel megválasztása után: Nem volt még egy kor a kereszténység történelmében, mely gyakrabban vette volna ajkára a felebaráti szeretet törtvényét, mint a mai. S nem volt egy korszak, mely oly keveset tett volna a szenvedő emberekért, mint a mai. A népek közötti gyűlölet soha nem ismert méreteket öltött. Az ellenségeskedés jobban elválasztja a népeket egymástól, mint az országok határai. Osztályharc választja el egymástól ugyanazon város és község lakóit és az önzés az a hajtóerő, mely az egész polgári életet irányítja. A szenvedők, a nyomorultak, a földönfutók áradatával találjuk szemben magunkat, bárhová vigyenek útjaink a mi hazánkban. S vajon, annak az éhezőnek odaadjuk-e azt a darab kenyeret, amit Jézus nevében kér tőlünk? S nem feledkezünk-e el az árvákról, akiknek testét kellene takarnunk egy kis ruhácskával, amit Krisztus nevében kérnek tőlünk? Mintha csak elfelejtettük volna Krisztus megrendítő tanítását, hogy majd az utolsó ítéleten a megjelenő s a világ felett ítélkező Krisztus nem azt fogja kérdezni tőlünk, mit szereztünk a világban, milyen magasra emelkedtünk, milyen megtiszteltetésben volt részünk az emberek részéről, hanem azt, adtunk-e az éhezőknek valamit, hogy csillapíthassák éhségüket s ruháztuk- e a ruhátlanokat. (Lisieux-i kis Szent Teréz búcsúnapja, 1947)

„Hozhatnak akármennyi törvényt, kényszeríthetik a jobbmódúakat arra, hogy segítsék a szegényeket, azonban a keresztény ember nem fog mentesülni attól, hogy maga is gyakorolja a keresztény szeretetet. Nincs a világnak az a törvényhozása, amely meg tudná szüntetni az emberi szenvedést, és amíg van emberi szenvedés, addig mindig megvan a szükségessége annak, hogy az ember lehajoljon a másikhoz és segítse őt. Egyet sohasem szabad elfelejtenünk: azt, hogy a keresztény irgalmasságnak gyakorlása két elemből áll. Az egyik az anyagi, s ez az, hogy juttassunk abból a szegénynek, amit nekünk az Úr adott, a másik a lelki, és ez az, hogy azt, amit adunk, azt úgy adjuk, amint Krisztus kívánja, azzal a lehajlással, amelyben a szegényt testvérünknek tekintjük.” (1940. november 24-én, a budapesti Árpád-házi Szent Erzsébet-plébánián elmondott homíliájának részlete)

A magyarság sorskérdéseiről

„Higgyük rendületlenül, hogy ez a nemzet minden gyarlósága mellett sem lett eddig méltatlanná Isten további kegyére, s hogy a mi vezetőink eszközei ugyanannak az isteni Gondviselésnek, mely megtartotta ezer éven át a nemzetet. Ha bízunk minden időben a felsőbb isteni segítségben, s ha megőrizzük azt a keresztény hitet, melyet az első király országának alapjává tett, ha tiszta lélekkel ápoljuk ezt a hitet mint igazi emberi nagyságunknak alapját is, akkor nem fog soha megrémíteni az apostoli szó, hogy a szentek fogják megítélni a világot; nem fogunk félni attól, hogy az utolsó ítéleten szemben fogjuk találni magunkat az első szent király tekintetével.” (1940. augusztus 20.)

Alázatos szolgálat
Dr. Meszlényi Zoltán Lajos szentbeszédeiből
Don Bosco Kiadó, Budapest, 2007

Magyar Kurír