Áll a Kereszt az ég alatt...

Föld kiveti, s be nem veszi
Az ég sem odafent.
Ember Fia, Ember Fia,
Egyedül vagy a puszta végtelenben!

– Én Istenem, én Istenem,
Miért hagytál el engem?

* * *

Mikor elönt a szennyvíz-rágalom
Igaztalan,
És elhagy a testvér, rokon és barát
Vigasztalan,
Körülgyaláz a bőgő gyűlölet
És butaság,
S aki véreden nőtt embernyivé
Az is elád:

Hívnád a törvényt, hívnád a Bírót,
Az igazat,
S az mosolyogva mossa a kezét
És megtagad;
Várnád a jóságos szamaritánt
S a szenteket,
S ők sebeidbe lágy olaj helyett
Sót hintenek.

Kiáltanál az értő ég felé,
De nincsen ég:
Felissza fúló sikolyod lehét
A semmiség –
Akkor tudod meg, hogy mi a Kereszt
És ki az Úr,
A nagy Kereszten, ha mellette függsz
Áldozatul.

Az áldozatban ott megoldatik
Minden titok:
Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató
Felelni fog.
Ott, akkor: „Istenem, én Istenem!” –
Kiálthatom.
Ott, akkor, Benne még magamat is
Megválthatom.

(Sík Sándor: A keresztút XI. stáció – Részlet)