Amikor már nincs szükség határidőnaplóra

Gyakran hallani azoktól az emberektől, akik befejezték dolgozó éveiket: „Régen mindig velem volt a határidőnaplóm. Minden programomat pontosan be kellett tervezni. Ez néha terhes is volt. De most határidőnapló nélkül sem olyan könnyű élni.” Néhányan felteszik maguknak a kérdést: mit tehetnek azért, hogy idős koruk ne váljon elfecsérelt, haszontalan idővé. Hogyan lehet idősként jól élni az idő lehetőségével?

Azért van határidőnaplónk, hogy segítsen a lehető legjobban kihasználni a rendelkezésünkre álló időt. Segít úgy beosztani a napunkat, hogy a rendelkezésünkre álló időben el tudjuk végezni fontos feladatainkat. Az idős embereknek már nem kell beprogramozniuk idejüket az utolsó másodpercig, mert már nem kell a lehető legtöbbet kihozniuk magukból. Mégis jó, ha beosztják az idejüket. Mindenkinek meg kellene határoznia saját napjához a megfelelő tempót.

Az időbeosztás által megteremtett változatosság jót tesz. Elfecsérelt idő lenne, ha a nap haszontalan dolgokkal, állandó morgással, mérgelődéssel, viszálykodással lenne tele. Időskorban nem kell már „hasznot hoznunk”, de jó lenne tudatosan gazdálkodni az időnkkel. Ez művészet, és most kell megtanulnunk, idős korunkban: teljesen az adott pillanatban kell lennünk, az éppen akkori beszélgetésre koncentrálnunk, meg kell ízlelnünk a másokkal való találkozás ízét, időt kell hagynunk mások számára. Az időt azonban akkor is jól töltjük el, amikor valami olyat olvasunk, ami érdekel, amikor zenét hallgatunk, vagy örömmel tölt el minket egy kis séta. Ha valóban élünk, akkor az időnk teljességében megélt idő lesz.

Jézus első mondata, amit Márk evangélistánál olvasunk, ez: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa” (Mk 1,15). Az idő – állapítja meg tehát Jézus – akkor teljesedik be, ha Isten uralkodik bennem, és már nem a sok határidő vagy mások elvárásai. Én magam dönthetem el, hogyan élek, mit csinálok. Isten országát meg lehetne határozni úgy, hogy az egy tér, amelyben lehetőségem van arra, hogy életemmel kapcsolatban elsőként én hozzak döntéseket, nem pedig valaki más vagy mások. Aki teljesen az adott pillanatba merül, és tudatosan éli meg azt a pillanatot, az megtapasztalja a betöltött, beteljesült időt. Ez nem elfecsérelt, haszontalan idő, de nincs is az alatt a nyomás alatt, hogy a lehető legtöbb dolognak bele kell férnie. Ajándékba kapott, kellemes, kegyelemmel teli idő ez, ahogy Pál apostol mondja.

Az idősek szeretnek a múltról beszélni. Az utánuk jövő nemzedéknek kétségkívül érdekes lehet ez. Vannak idősek, akik szívesen hallgatják egymást, amikor a múltról mesélnek. De vannak olyanok is, akiknek ez az egyik fülükön bemegy, a másikon kijön, mert sokszor hallották már azokat a régi történeteket. Más és más lehet az, ahogyan a múltról mesélek: beszélhetek úgy, hogy csak saját magamat helyezem a figyelem középpontjába és azt, hogy milyen nagy dolgokra vállalkoztam, és beszélhetek arról, hogy milyen tapasztalataim voltak másokkal, vagy el is gondolkodhatok arról, amit átéltem, és megpróbálhatom megérteni, mi a mondanivalója jelen életem számára.

Fontos, hogy átadjuk a múltbéli tapasztalatokat és értékeket. Másoknak is hasznára válik. De még ha idősek is vagyunk, nem kellene abban maradni, ami volt. Idősekként is kétségkívül gondolnunk kell a jövőnkre. Nem tudjuk, Isten hány évet ajándékoz még nekünk. De készíthetünk tervet, utazásokat, nyaralást. Kinek-kinek el kellene gondolkodnia azon, hogyan szeretné élni az elkövetkező éveket, mit szeretne még megvalósítani és tenni a külvilágban. De mindahhoz, amit tervez, hozzá kellene tennie ezt a kikötést: „Ha Isten akarja”.

A történelem során mindig voltak olyan „öregek”, a próféták, akiknek különös érzékük volt a jövő dolgai iránt. A Bibliában is megtaláljuk őket. Például Simeon és Anna, Jézus gyermekkorának történetében, melyet Lukács mond el. Az ő példájuk megmutatja, hogy az időseknek nemcsak az a feladatuk, hogy gondoskodjanak jövőjükről és megtervezzék azt. Gyakran az emberiség jövőjéért is rendkívüli felelősségük van. Simeon és Anna, a két öreg felismeri, ki az a kisgyermek, Jézus, és mit fog hozni a világ számára. Az idős embereknek gyakran különösen jó szemük van arra, hogy mire van szükség a világ jövője szempontjából, és mi segíthet abban, hogy a világ egy jobb jövő irányába változzon. 

Ezt mindenkinek a maga módján kommunikálnia kell a világ felé. A nagymama egyszerűen csak bátorítja unokáit anélkül, hogy mélyen belelátna a jövőbe. Másvalaki, aki felelősségteljes helyet töltött be egy cégnél és már jól ismeri annak gazdálkodását, távolból is tud jó tanácsokat adni nem csupán volt cégének, hanem általában a gazdaság irányítását illetően, és ezzel áldás lesz a világ számára. 

De talán azzal is áldás lesz a világ számára, amit tesz. Anthony de Mello mond el egy szép történetet ezzel kapcsolatban: a monszun időszaka közeledett. Valaki látta, hogy a szomszédja, egy igen idős korú ember mély gödröket ás a kertjében. „Mit csinál?” – fordult hozzá. „Mangófákat ültetek” – hangzott a válasz. „Még enni szeretne ezeknek a fáknak a gyümölcséből?” „Nem – vágta rá az öreg –, nem fogok olyan sokáig élni. De lesznek majd mások. Nemrég jutott eszembe, hogy egész életemben olyan mangót ettem, melyeknek fáját mások ültették. Így szeretném kifejezni nekik köszönetemet.”

Magyar Kurír

(lt)