Amiről a regensburgi beszéd valójában szólt…

A muzulmán világ által kritizált részek a pápa regensburgi egyetemi előadásában mind más szerzőktől vett idézetek voltak. Valójában csak a gondolatmenet kiindulópontjaként szolgáltak, amelynek következtetései egészen más irányba mutatnak, mint azt az ideológiailag-politikailag motivált tiltakozás állítja. A figyelmes olvasó észreveheti, hogy XVI. Benedek valójában nem az iszlám vallással, hanem a végletesen szekularizált nyugati gondolkodással szemben fogalmazott meg kritikát. Az előadás központi témája a hit és az értelem kapcsolatának fontossága a keresztény hit, illetve a nyugati civilizáció és a tudomány szempontjából.

Maga a pápa minősíti „meglepően nyersnek és gorombának” azt a módot, ahogyan az általa idézett II. Mánuel bizánci császár a vallás és az erőszak kérdését megközelíti, amikor az Mohamedet „csupán gonosz és embertelen dolgok” bevezetőjének titulálja. A pápát valójában a császárnak a dzsiháddal szembeni érvelése érdekli, mely szerint a hit terjesztése erőszak révén értelmetlen dolog, mert az erőszak ellentétben áll Isten természetével. A döntő érvet abban látja a pápa – és pusztán ezért idézte az inkriminált szöveget –, hogy „az értelemmel ellentétesen cselekedni Isten természetével ellenkezik”. Az iszlám ezzel szemben egy teljesen transzcendens Istenben hisz, akit saját szava sem kötelezne, ami végső soron egy önkényes Isten képének kialakulásához vezethet el. Ezzel szemben a kereszténység Istene – amint azt XVI. Benedek első enciklikája is hangsúlyozza – a személyes szeretet.

A regensburgi beszéd lényege annak vizsgálata, vajon az említett tézis – Isten és az értelem szoros összefüggése – önmagában igaz, vagy csak a kereszténység és az ókori görög filozófia találkozásából született gondolat.

Benedek pápa szerint a bibliai hit és a görög filozófia egymásra találása meghatározó fontosságúnak bizonyult nemcsak vallástörténeti szempontból, hanem az egyetemes történelem számára is. Ez tette ugyanis lehetővé, hogy a Közel-Keleten született kereszténység Európában találja meg történelmileg meghatározó formáját. E két hatás, amelyhez az antik Rómáé is hozzáadódik „hozta létre Európát és marad továbbra is alapja mindannak, amit okkal lehet Európának nevezni” – szögezi le.

A keresztény hitet eddig három „hullámban” igyekeztek megszabadítani a görög filozófia hatásaitól. Először a XVI. századi reformáció, amely a korabeli, filozófiával túlságosan átitatott hitet vissza kívánta vezetni az eredetéhez. Ezt követően a XIX–XX. században Jézust csupán egyfajta „egyetemes emberi erkölcsiség atyjának” tartó nézet terjedt el, és a korabeli természettudományos kritériumok alapján vélte megközelíthetőnek a hit kérdését. Valójában – figyelmeztet a Szentatya – ez a módszer tudománytalannak értékelte az Istenre vonatkozó kérdést, és így alaposan leszűkítette nemcsak a tudomány és az értelem vizsgálódási körét, de magát az embert is.

Eszerint ugyanis a vallás azon kérdésfelvetései, amelyeket a „honnan” és a „hová” alapvető emberi kérdései fejeznek ki, nem értelmezhetők tudományosan, s így a szubjektív szférába szorulnak. Ha pedig etikai kérdésekben az egyén pusztán a maga tapasztalataira hagyatkozik, önmaga válik saját erkölcsi mércéjévé, s a vallás is személyes értelmezés kérdése lesz. Emlékezetes, hogy ennek folyománya az, amit Ratzinger a pápaválasztás előtti beszédében a „relativizmus diktatúrájaként” ítélt el. Ez, vagyis amikor a vallási és erkölcsi kérdéseket nem tekintik az értelem szempontjából releváns témának, a pápa szerint az egész emberiség számára veszélyes állapot, ami „a vallás, illetve az értelem kóros elváltozásaiban” tör elő. Ezek közé sorolta a pápa, még idei újévi üzenetében a terrorizmust is, amelynek két alapvető elméleti kiindulási pontját az igazsághoz való helytelen viszonyban látja. Egyfelől a nihilizmusban, amely minden igazság létezését tagadja, másfelől a fanatikus fundamentalizmusban, ami pedig éppen ellenkezőleg, az igazságról alkotott saját meggyőződést akarja erőszakkal másokra kényszeríteni. „Ami azon kísérletekből marad vissza, hogy az evolúció, vagy a pszichológia és a szociológia szabályaiból építsünk etikát, egészen egyszerűen elégtelen” – szögezi le végül Ratzinger pápa.

Továbbmenve, a pápa a harmadik „dehellenizációs hullámot” is kritizálja, amelynek szerinte éppen ma vagyunk tanúi a katolikus egyházban. Vannak ugyanis, akik szerint a görög kultúrával való már említett találkozás volt a keresztény hit első „inkulturációja”, ezért az egyháznak ma is csak ahhoz kellene ragaszkodnia más földrészek keresztényei esetében, ami a görög inkulturációt megelőzően létezett. Nos, a pápa szerint ez a gondolatmenet téves, mert az egyház és a keresztény hit lényegében „beleszületett” a görög (hellénista) szellemi közegbe, így az alapdöntések, éppen amelyek a hit és az emberi értelem kapcsolatát érintik, részét képezik magának a keresztény hitnek, annak természetéhez tartoznak.

Mindezzel a pápa azonban nem a modern gondolkodás alapjait akarja támadni, hanem csak azt szeretné elérni, hogy a Nyugat meghaladja a kizárólag kísérleti úton bizonyítható igazságok körét. „A nyugati világban eluralkodott vélemény szerint csak a pozitivista értelemfelfogás, és az abból származó filozófiai formák egyetemesek. De a világ mélységesen vallásos kultúrái éppen az isteninek az értelem egyetemességéből történő kizárását értelmezik saját legbensőbb meggyőződésük elleni támadásként” – szól XVI. Benedek regensburgi helyzetértékelése. Szerinte az isteni tényezővel és a vallással szemben „süket” értelem nem képes részt venni a kultúrák közötti párbeszédben, amire pedig nagy szükség volna.

Érszegi Márk Aurél

Kép: www.alsumaria.tv