André Gounelle – Francois Vouga: Mi van a halál után?

A könyv első – és terjedelmesebb – részét André Gounelle jegyzi. A keresztény teológia számtalan túlvilág változata közül az öt legfontosabbat elemzi. Az első a túlvilágban más helyet lát; a második más időket ért; a harmadik egzisztenciálisan értelmezi; a negyedik ontológiai kategóriaként képzeli el; az ötödik tagadja létezését. A kötet második részében Francois Vouga az Újszövetségnek a halál utáni életet tárgyaló legfontosabb részeit mutatja be és magyarázza, kiemelve Szent Pál leveleinek témával foglalkozó szövegeit.

André Gounelle arra figyelmeztet, hogy amikor az Evangélium az örök életről és a föltámadásról beszél, „nem csak arra kell gondolni, ami az elhalálozást követi, hanem arra is, hogy bocsánatot, értelmet és szabadulást nyerünk általa. És fordítva, nem kell a túlvilág létezését feledni vagy tagadni; az üdvösség meghatározásába az is beletartozik, és része annak, amit Krisztus ad.” A szerző szerint nem egyedül a halál utáni élet jelenti a keresztény hit középpontját, bár annak kétségkívül igen fontos alkotóeleme. Nélküle ugyanis „nem volna sem teljes, sem valóságos a Krisztus által elhozott üdvösség; volna benne valami ábrándszerű.” Pontosan ez vonatkozik a fent jelzett tényezőkre is: „Amennyiben egyiket közülük megszüntetjük, az egész földborul. Kölcsönösen kiegészítik egymást, s egyik sem maradhat fönn különállóan az Evangélium súlyos megcsonkítása nélkül.”

A református teológus hangsúlyozza, hogy a halál utáni életbe vetett hit számos vallásban megtalálható, de ettől még „nem lesz kevésbé része az evangéliumi üzenetnek. A keresztényeket nem az istenhit vagy az örök élet hite különbözteti meg a többi embertől. Abban különböznek tőlük (ami nem jelenti, hogy szemben állnának vele), hogy élik ezt a hitet, s Jézus Krisztusból kiindulva, az ő függvényében és fényében értik ezt a hitet.” André Gounelle arra is figyelmeztet: „Hogy a halál utáni élet hitvallásból származik, azt jelenti, hogy sem nem megállapítható, sem nem bizonyítható. Egyetlen megfigyelés sem alapozza meg vitathatatlanul. Egyetlen érvelés sem bizonyítja kényszerítő erővel. Ugyanakkor a tények és az okoskodások nehezen teszik lehetővé tisztán objektív alapokról történő tagadását is. Elutasítása ugyancsak hitvallást fejez ki, azaz olyan bizonyosságot, amely nem (vagy nem csupán) tudáson nyugszik.” Ugyanígy rendkívül lényeges és elgondolkoztató megállapítása a szerzőnek, hogy a keresztény ember számára az örök élet „nem szünteti meg az emberi lény végességét, s az üdvösség nem istenülést jelent. Küzdeni kell ez ellen a beállítódás ellen, mely állandó kísértést képez.”

André Gounelle nem hisz a végleges halálban, még kevésbé abban, hogy bárki is elkárhoznék. Úgy véli, hogy a minden létező közti szoros kötelék az általános üdvözüléssel jár. Idézi Pál apostolt – „Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre kel” (1Kor 15.22).
A szerző nem gondolja, hogy a halál utáni élet pihenés lenne: „Nem statikus módon képzelem el az Országot…; nem olyan helyről vagy időről van szó, ahol többé már ne történnék semmi. Inkább úgy képzelem el, mint soha véget nem érő dinamikus folyamatot. Egy tökéletes, a régi ábrázolások paradicsomához hasonlatos világ teljes helyben maradásba és mozdulatlanságba dermedne. Nem jöhetne létre benne semmilyen lendület, semmilyen törekvés, minthogy minden adott lenne. Nem történnék benne semmilyen változás, mivel befejezett és beteljesedett egészet alkotna. Ebben a zárt, örökre egyforma világban lenne valami rémisztő és elviselhetetlen. Isten megvalósított Országa a pokolhoz hasonlítana… Hogy valóban önmaga lehessen, az Országnak mindig másnak kell lennie, mint amiben élünk… Akár élők, akár holtak vagyunk a földi létezéshez képest, az Ország mindkét esetben úgy jelenik meg, mint a jelenünket irányító jövendő. Nézetem szerint a halottak nem érkeztek meg; ugyanazon a pályán mozognak, ám más szakaszba értek.” André Gounelle bizonyos értelemben ahhoz a klasszikus gondolathoz csatlakozik, hogy élők és holtak egyként „az Úr napját… eljövetelét” várják.

A kötet másik szerzője, Francois Vouga tényként állapítja meg, hogy az Újszövetségben a „Jézus-eseményről” és annak jelentőségéről szóló minden beszámoló világos látomást tartalmaz a túlvilágról vagy a halál utáni életről. „Nincs keresztény hit az örökkévalóságról való meggyőződés nélkül” – írja a szerző. Az evangélikus teológus, Pál apostol szövegeit elemezve kiemeli, hogy ezek az írások inkább performatív, mint informatív jellegűek. Az apostol nem törekszik arra, hogy tájékoztatások és ismeretek együttesét szolgáltassa nekünk a túlvilágról, célja nem informatív. Nem közöl velünk olyan ismereteket, amelyek lehetővé tennék, hogy azokból összefüggő képet alkothassunk, vagy teljes és objektív felfogást fejthessünk ki. „Az apostol Jézus Krisztus evangéliumát szeretné hirdetni, és fölszólítani a megtérésre. Útba akarja igazítani az olvasót, lépésre késztetni, állásfoglalásra bírni. Ott ragadja meg, ahol találja, véleményeivel és gondolataival, hogy mozgásra késztesse, és elvezesse Krisztushoz. Gondolatainak értelme nem valamely szétosztható tudásban, hanem az előidézett egzisztenciális hatásban rejlik. Performatív a céljuk.”

Francois Vouga rámutat, hogy Szent Pál a Római levélben (1,3-4) és a Korintusiakhoz írt első levelében (15,3) a keresztény hit krisztológiai és megváltástani lényegét fogalmazza meg: Jézus meghalt és föltámadt. A Rómaiakhoz írt levelében (6,4) az apostol folytatja a párhuzamot: amint Krisztus meghalt és föltámadott, ugyanúgy meghaltak és feltámadtak az elhunytak. Ám az evangélikus teológus felhívja a figyelmet, hogy „itt viszont úgy ágazik ketté a gondolat, hogy Isten lesz az alanya. A holtak föltámadásába vetett bizalmat a húsvéti igehirdetéssel megvallott isteni hatalom alapozza meg. Ez biztosítja a hívőket a Krisztussal való megígért egyesülésről (Isten visszahozza Krisztussal az elhunytakat).”

A két keresztény teológus elismeri, nincsenek és soha nem is lesznek olyan helyzetben, hogy pontosan leírhassák, megmondhassák, milyen is a túlvilági élet, de annak fölidézése lehetséges, „mert van ugyan leküzdhetetlen távolság, de van kapcsolat is, amelyet a hit hoz létre és bontakoztat ki; érezteti a túlvilágot, de nem szolgáltat ismeretet róla.” Ahogy Szent Pál apostol írja: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre” (1Kor 12,13).
Ebben az embereket minden korban állandóan izgató kérdésben megfontolandó André Gounelle figyelmeztetése: „Az általunk fölismerhető útbaigazítások mégsem feledtethetik azonban, hogy minden keresztény megnyilatkozás arról, ami a halálra következik, performatív és nem informatív természetű. Még oly jogos kíváncsiságunknak sem kell elfordítania bennünket attól, ami a hit szíve és középpontja: nem az, amit a ránk váró jövendő önmagában képvisel, hanem az, ahogyan jelenünkben megvalósul, annak sajátos minőséget ad s cél felé vezérli. Ha Krisztus él bennünk, a többi másodlagossá válik, és megadatik nekünk ráadásként.” (Bencés Kiadó, 2008.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír