André Louf: A spirituális élet útján

André Louf vallja: bizonyos értelemben annyi út van, ahány hívő, ugyanakkor a keresztény tapasztalat sémája alig változott az elmúlt kétezer évben, ezért kellene különös figyelemmel hallgatnunk, hogy mit mond nekünk minderről Isten Igéje. A keresztény élet tapasztalata mindenekelőtt egy élet tapasztalata, „olyan életé, amely egy másikkal, Jézus Krisztus életével azonosul; olyan életé, amely a keresztség pillanatában egyszer s mindenkorra a miénk lett, mégis szüntelenül rászorul Isten Igéjére és a szentségek éltető-tápláló erejére… Miután megkaptuk a keresztséget, a Lélektől kapott élet az Isten Igéjével való szorgalmas találkozásokból gyarapszik napról napra. A keresztény tapasztalat számára alapvető ez a gyakori találkozás a Bibliával.” Ám a szerző figyelmeztet: ahhoz, hogy ez a találkozás „éltető” legyen, megfelelő módon kell közelíteni a Bibliához, úgy, ahogy az ókori egyházatyák és a középkori teológusok, misztikusok a lectio divina fogalmával körülírták, amely „nem Istenről való, hanem Istennel kommunikáló olvasást jelent.”

André Louf Szent Pál apostol nyomán három alapvető szakaszra osztja fel a spirituális élet fejlődésének útját: pszichikus szakasz, ésszerű szakasz és szellemi szakasz.

Az első az aktív szakasz, amely rendszerint valamiféle megtérést, karizmatikus „sokkot” követ, és gyakran lelki eufóriával kezdődik. Isten kiárasztja vigasztalását, s az érintett személy „szalad, sőt egyenesen szárnyal. Az imádság könnyen megy, szinte magától folyik. Semmi nehézséget nem okoz a kegyelem érzékelése, s ez úgyszólván ellenállhatatlanul magával vonja a személy aktivitását.” A lelki eufóriának ezek a pillanatai mindenképpen Isten ajándékai, de nem tartanak sokáig, nem is arra valók. Erről azonban az Istenre rátaláló személyek gyakran nem vesznek tudomást, és elkövetik azt a hibát, hogy mesterségesen, saját erejükből akarják megnyújtani ezeket a pillanatokat, „s ennek nem lehet más eredménye, mint az egzaltált és depresszív szakaszok váltakozása.” Kétségtelen, hogy e vigasztalások forrásánál Isten áll, „céljuk viszont még csak aktivitásunk megszelídítése. Mindig mi vagyunk azok, akik cselekszünk, igaz, a kegyelem hatására néha megkapó lelkesedéssel. Az esetek többségében ez az aktivitás egy rajtunk kívüli területre irányul: munkánkra, testünkre…, embertársainkkal való kapcsolatainkra.” Az imádságot is ez a külsődlegesség jellemzi, sűrűn ismételgetjük őket, bennük azonban nem a lélek, hanem a gondolkodás, sőt a spekuláció jut szerephez. „Az az Isten, akihez intézzük őket, inkább előttünk van, mintsem bennünk.”

Az első szakaszból a második, passzív szakaszba a Szentlélek vezeti el a hívőt, s ez az idő hosszabb-rövidebb ideig, néha egy egész életen át is tarthat. Ebben a szakaszban a hívő felfedezi saját belső világát, „ahol megsejtheti, hogy Isten lakik benne, s ahol végtelenül sűrűbb és végeredményben könnyebb az Istennel való találkozás, mint a teremtett dolgok közbeiktatásának hosszú és unalmas kerülőútján, ahogy eddig történt.” A „szív rejtett emberéről” van itt szó, akiről Szent Péter beszél második levelében, és a belső emberről, akiről Szent Pál azt mondja, hogy „fokozatosan ki kell bontania bennünk saját lehetőségeit, mígnem napjaink végén a külső ember lassanként fel nem bomlik a halálban.” Ugyancsak ő fogalmazza meg: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” Ebben a szakaszban Isten az, aki kezelésbe veszi az ember belső tapasztalatait, feltéve persze, ha mi átengedjük neki, ha teljesen ráhagyatkozunk, ami csak látszólag könnyű – figyelmeztet a szerző. „Éppen ellenkezőleg: páratlan válságon kell átmennünk…, hogy fájdalmasan és alázatosan megtanuljuk átengedni Istennek a kezdeményezést… A hit ismeretétől a ’megvilágosult’ hittől belülről áthatott bölcsességbe való átmenet nem mehet végbe fájdalmas küzdelem, gyakran a hit valódi krízise nélkül. Mégis: ez az átmenet elsőrendű fontosságú.” André Louf abban látja a mai hitélet viszonylag alacsony színvonalát, hogy a hinni akarás nehézségei közepette ösztönösen Isten és Krisztus misztériumainak „test szerinti” megismerésére törekszünk, „pedig a Lélek a hit általunk átélt éjszakájában titokzatosan arra hív minket, hogy lépjünk át a tudásból a bölcsességbe, kockáztassuk meg az ugrást, keljünk át kétségeink éjszakáján, hogy megmeneküljünk – nem az új és kifinomult apologetikai érvek segítségével, hanem egyedül és kizárólag Isten irgalmának ingyenes kegyelméből.” Ebben a szakaszban a hívő, aki eddig az Ige egyszerű terjesztője, „propagandistája volt, s ügyesen eszelte ki és terjesztette a különféle jelmondatokat, mostantól tanúvá válik – s már egészen másfajta lesz a szerepe. Már nem éri be a többiek meggyőzésével; már puszta jelenléte vonja magával és szédíti el őket, holott tökéletesen szelíd marad. Egy propagandistával lehet vitázni; a tanú azonban ellenállhatatlan. Benne mint egy forrásból ered az élet, s természetes módon terjed.”

A második és harmadik szakasz közé beiktatódik egy átmeneti időszak, a kísértésé. Ekkor az ember megtapasztalja önmaga szédítő gyengeségét, ám ezzel együtt a kegyelem „szelíd, mégis ellenállhatatlan erejét.” A kísértésen az alázat révén juthatunk túl, az alázatos emberben ugyanis végül „eluralkodik az irgalomba vetett rendíthetetlen bizalom, amelynek már a bukásban is megsejtette néhány fénysugarát.” Ezért előfordulhat, hogy Isten megengedi, bűnt kövessünk el, hogy ezzel üdvösségre vezessen minket. André Louf Dávid király és Péter apostol esetét említi, utóbbi mindenki másnál jobban szerette Jézust, „de túlságosan elbízta magát. Ekkor Isten átengedte őt az emberi gyávaságnak, s ő tagadásra vetemedett, ám éppen bukása által vált bölccsé és óvatossá. Megtanulta, hogy kímélni kell a gyengét, megtanulta, mennyire gyenge ő is önmagában, s már tisztán látja, hogy Krisztus ereje tartotta meg…”

A harmadik szakasz az egyesítő szakasz, s itt nem a Szentlélek első adományáról van szó, amelyet minden keresztény megkap a keresztség és a bérmálás szentségében, „hanem ennek az ajándéknak egyfajta megújításáról és kitágításáról, amely tökéletességre juttatja az ember megistenítésének művét, aki most már testével, lelkével hasonlóvá vált Istenhez.” Ennek a szakasznak a lényegét Szent Pál apostol foglalja össze, a Korintusiakhoz írt második levelében így tesz tanúságot hitéről: „Tudok egy emberről, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, testen kívül-e, nem tudom, Isten a tudója – elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy ez az ember – testben-e vagy testen kívül, nem tudom, Isten a tudója – elragadtatott a Paradicsomba, és kimondhatatlan szavakat hallott, amelyeket ember el nem mondhat” (12,2-4).

André Louf hozzáteszi: „A hívő ember ennek a tapasztalatnak a csíráját kapja meg szívében a keresztség alkalmával. Ezentúl végérvényesen ez lesz a sorsa, ha talán nem is ezen a földön, de a túlvilágon biztosan. És a kísértések, a gyengeség, a bukás és a felemelkedés, de főként a kegyelem csodáinak pillanatában megsejtheti e lelki tapasztalat első fényeit” (Bencés Kiadó, 2012).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír