Anna von Krane: Mária Magdolna (1996)

Anna von Krane érzelmekben és cselekményekben gazdag, fordulatos történelmi regényt írt Mária Magdolnáról, akinek neve a könyvben Mirjam, Proculus római legátus szeretője, fényűző körülmények között él egy magdalai villában. Mirjamot mélyen megveti és elítéli júdeai környezete, amiért hajadon létére bűnös viszonyt folytat, ráadásul az utált idegen hatalom képviselőjével. Mirjamot annak ellenére is gyűlölik a zsidók, hogy sok mindent elintéz népének, a legátusra való befolyása révén. A keresztény hagyományoknak megfelelően Mirjam testvére az evangéliumi Mártának és Lázárnak: „Nővére, Márta elfordította a fejét, valahányszor pillantása húga szövőszékére tévedt. Ez a lány hűtlenné lett családjához, népéhez, lányságához. Bátyja, Lázár is komoran gyászolta őt és keserű volt neki még a virágok illata is, mert Mirjam emlékét idézte; ő gondozta valaha ezt a kertet és Sáron virágairól énekelt, amelyek a völgyben nyílnak.” (6-7.o.)

A könyvben ábrázolt Mirjam nem csupán szép, de művelt is, tud görögül és latinul, csodálatosan táncol. Nyugtalan lélek és szellem, korlátlan szabadságra vágyik, hatalomra, gazdagságra, minél nagyobb tudásra, a művészetekben való elmélyültségre. Mindene megvan neki, amire csak vágyott, de mégsem elégedett, s továbbra is belső nyugtalanság gyötri, szomjazik a szeretetre: „És ez a szeretet erősebb a halálnál, tisztább a hónál, magasabb, mint az aranysugarú kék ég, és végtelen, mint az örökkévalóság. A Legtökéletesebb Szeretetre vágyott; de amit a környezete nyújtott neki, az nem volt szeretet. Mirjam önmagának sem merte bevallani, hogy mi volt – utálattal kerülte, hogy tűnődjék rajta. De imádóit megvetette: kicsinyek és közönségesek voltak, hiába uralkodott rajtuk a szépségével. A legátust szintén megvetette. Valamikor félistent látott benne, most a legnagyobb fáradságába került, hogy embernek lássa.” (8.o.)

Mirjam első találkozása Jézussal szolgálóleánya, Szamaritána révén történik: ő mesél neki Jézus és a szamariai asszony találkozásáról, amikor Krisztus azt mondja, hogy mindaz, aki a kút vizéből iszik, ismét megszomjazik, „de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,13-14) Szamaritána révén tudja meg Mirjam azt is, hogy Jézus elmegy a kertjük alatt. Mirjam megrendül attól, hogy Jézus rápillant, s többé nem tud szabadulni ennek varázsától. A saját népe és családja által megvetett, római szeretőjétől pedig csupán a gyönyörű testéért szeretett lány lelkileg kielégületlen, s így a Jézus tekintetéből sugárzó tisztaság és szelíd szeretet elementáris hatással van rá.

Mirjam értékrendszere homlokegyenest különbözik környezetének az életvitelétől. Ez egy szélsőségesen hedonista világ, amelyben minden a gyönyör, az élvezetek körül forog, s az, hogy mindezt milyen áron szerzik meg, nem számít. Proculus egy nagyhatalom tipikus képviselője, kíméletlenül sanyargatja a népet, hogy Mirjamnak fényűző életet biztosíthasson, s hogy előkelő társaságában eldicsekedhessen, kedvese a világ legjobb táncosnője, a lelkével azonban mit sem törődik. A népet csőcseléknek nevezi, Jézust pedig az ő varázslójuknak, szédült csodatevőnek.
A császár legbelső köreihez tartozó Proculus dúsgazdag, ám hamarosan kiderül, mennyire törékeny lábakon áll az ő korlátlannak hitt hatalma, jóléte. Elegendő néhány „jóakaró”, aki bevádolja a császárnál, s Proculus kegyvesztett lesz. Utódja Fabius, aki látszólag jó barátja, de valójában a helyére tör, s amikor eléri célját, habozás nélkül ellene fordul. Fabius még talán Proculusnál is romlottabb lélek. Egy pillanatra megrendül Jézus tanításától, de amit hall, csak átfut rajta, Krisztus szavai nem eresztenek benne gyökeret, személye mintha az útszélre dobott vetőmagot példázná. (Mt 13,18-19, Mk 4,13-20, Lk 8,11-15) Ennek ellenére követné Jézust, de csak azért, hogy megszerezze magának Mirjamot. A lány azonban felismeri, hogy ennek így semmi értelme nem lenne, Jézus nem ilyen követőkre vágyódik. Fabius nem hajlandó ezt megérteni, s mérhetetlen gőgjében – nem bírva elviselni, hogy római létére megalázkodott egy zsidó nő előtt – kilöki az utcára Mirjamot, miután a lány elutasította, hogy a szeretője legyen.

A regény tele van romantikus elemekkel, fordulatokkal. Így Marduk, a szír rabszolga azt ajánlja a szenvedélytől elvakult Fabiusnak, hogy szerelmi varázsitallal csábítsa el Mirjamot. Marduk mindezt anyagi haszon reményében javasolja és készíti el a varázsitalt. Ez a szerelmi cselszövés egyik archetípusa. Mielőtt azonban Marduk terve realizálódhatna, váratlanul meghal Szamaritána, aki bizonyos abban, hogy Jézus a Messiás, s így afelől sincs kétsége, hogy ő maga üdvözülni fog. A szolgálóleány halála áldozat, s az isteni kegyelem tértől és időtől független, mindenütt jelenvalóságát jelzi, hogy Mirjamot álmában a halott Szamaritána figyelmezteti: ne igya meg a varázsitalt. Mirjam így menekül meg attól, hogy áldozatul esve az ellene tervezett cselszövésnek, kitartott szeretője legyen Fabiusnak, folytatva korábbi életmódját.

Mirjam a fényűző jólétből kerül ki az utcára, látszólag teljesen kilátástalan helyzetbe. Ám kétfelől is segítséget kap. A Szentlélek imával önt erőt belé, s meg is jelenik, galamb képében. A másik segítő Diszmasz, aki a keresztény hagyomány szerint a jobb lator. (Lk 23,39-43) Mirjam egy gyenge, áldozattá nemesedő lánytól hall először Jézusról, másodszor pedig az erőszakosság, a kíméletlenség képviselőjétől. Diszmasz ugyanis a regényben egy félelmetes rablóbanda gyilkos vezetője, társaival együtt törvényen kívül él. Egyfajta igazságosztóként tünteti fel magát: „A gazdag kalmárok, földbirtokosok és pénzváltók réme vagyunk Júdeában és Galileában. Gyűlöljük a rómaiakat…”

Ám a kegyetlen rablóvezérből mégsem veszett ki teljesen az emberi jóság, hiszen megmenti Mirjamot az általa vezetett haramiák kéjvágyától. Jézus neve is szóba kerül, kiderül, hogy Keresztelő János elküldte hozzá Diszmaszt és egyik társát, hogy lelkileg megtisztuljanak, de a rablóvezér úgy érzi: „… most már késő…” (106.o.)

Diszmasz elmeséli Mirjamnak, hogy régebben Názáretben élt, ifjúkorában ismerte Jézust, és szerette: „Különös és magányos volt. Egyszer a hegyek között is láttam őt. Szerette egyedül tölteni a pihenés idejét. Egy vén tölgy árnyékában ült és irattekercset tartott a térdén. Úgy elmerült benne, hogy észre sem vett, én pedig nem mertem megszólítani. Még most is magam előtt látom. Bárcsak megszólítottam volna.” Diszmasz teljesen reménytelen a jövőt illetően, úgy érzi őt Jézus sem tudná már megmenteni, s állandó rémálmok gyötrik, melyekben jövendő sorsát álmodja meg: „Nekem már gyermekkoromban megjövendölték, hogy a kereszten végzem… Az üldöz engem. Nem érzem már a köteleket, amint belemarnak a húsomba és lemarják a bőrömet. Olyan az ember rajta, mint valami felnyársalt légy.” (108.o.)

A regényben Diszmasz pusztítja el Mirjam régi életének minden nyomát: felgyújtja a villát, amelyben évekig élt, Proculus kitartott szeretőjeként. Diszmasz így kerül börtönbe, majd a keresztre. Marduk pedig, aki megszerezte a villát – mintegy árulása jutalmaként –, a tűzben leli halálát. Nem sokáig élvezhette tehát a cselszövéssel megszerzett gazdagságot, Anna von Kranne mintha itt is azt sugallná, hogy a földi jólét mennyire ideiglenes csupán. A villa porig ég, Mirjam pedig, Jézus tanításának a szellemében, megbocsát a haldokló Marduknak.

Mirjam nem rögtön találkozik Jézussal, aki eleinte mintha tudatosan kerülné a vele való személyes kontaktust, a mindennek rendelt ideje van elvének szellemében. Mirjam lelki megtisztulása, Istenhez fordulása fokozatosan történik, s ebben kiemelkedő szerepe van Szűz Máriának. Amikor egy alapjában véve jóindulatú, de az előítéletes gondolkodást levetkőzni képtelen idős házaspár nem akarja befogadni a házába Mirjamot, Jézus anyja az, aki kiáll mellette. A regényben Szűz Mária feladata az, hogy segítse, gyámolítsa Mirjamot, gyengébb pillanataiban erőt öntsön belé, hogy legyen bátorsága elhinni: a bűnei megbocsáttatnak. Mirjam rögtön az első találkozásukkor szinte meggyónja bűneit Jézus anyjának. Mária ugyanolyan nyitott szívvel, szeretettel és mindenfajta előítélet nélkül közeledik Mirjamhoz, ahogyan Jézus is az emberekhez. A korábbi bűnös életét sírva elmesélő Mirjamot kedvesnek nevezi, s gyengéden megnyugtatja: „Õ azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett… Sírd ki magad, kedves, és nyugodj meg.” (114.o.)

Szűz Máriának eszébe jut a Szentlélektől történt fogantatás Gábriel angyal általi hírül adása (Lk 1,26-38), s az is, hogy az emberek kitaszították maguk közül, amikor látva áldott állapotát, csak találgatták, kitől esett „bűnbe.” Szűz Mária tökéletes empátiával közelít Mirjamhoz, ő pedig mindenkinek az anyját látja Jézus anyjának az arcában, ahogy azt az egyház is tanítja: „A csodálatos asszony fehér és ismerős vonásaival saját anyjának arcát látta, igen, a saját anyjáét. És úgy érezte, hogy a názáreti Mária arcában, ebben a szépséges asszonyi arcban mindenkinek a saját anyja arcát kell és lehet megpillantania. Mert ez a titkos fájdalmú arc amilyen szépségesen és fönségesen uralkodik ebben az egyszerű szobában, ugyanúgy uralkodik a sárga ég alatt izzó és néma csöndben alvó Kafarnaum fölött, az egész napégette Júdea és Galilea fölött és a közel s távol lévő valamennyi ország fölött.” (114.o.)

Szűz Mária a regényben tisztában van fia küldetésével, s amikor királyi köntöst – valójában halotti palástot – készít neki, megrettenve ugyan, de Isten akaratába belenyugodva suttogja: „Nagyon drága áron szerzi meg azt a koronát… De meg kell lennie, mert ezért jött el erre a világra.” (115.o.) Szűz Máriát harminc éve két ének kíséri, a Magnificat örömhangjai, s egy másik, amely megjövendöli, mi lesz a sorsa Jézusnak. Mária hallja ezt a két dallamot: „Ez a két dallam fonódik át az életemen. Az első égő és tiszta, mint a napfény, a második sötét és mély, akár az éjszaka. És hallom mind a kettőt, akárhol állok, bármerre megyek. És hallani fogom mindaddig, amíg csak fel nem hangzik a harmadik, amire várok: az kiengeszteli majd a fájdalmat, ismét felszítja az örömet és mindkettőt egyetlen ujjongó dallamban oldja fel.” (116.o.)

Jézus először Simon farizeus házában szól Mirjamhoz. A regény szinte szó szerint írja le azt a Lukács evangéliumában olvasható jelenetet (7,36-50), amikor a bűnös asszony megkeni Jézus lábát a drága kenettel, könnyeivel öntözi, hajával szárítja, a farizeusok méltatlankodását, majd Jézus hozzájuk intézett, feddő szavait, végül pedig az asszony lelkiállapotának tökéletes ismeretéről árulkodó ígéretét: „A hited megmentett téged: menj békével.”

Anna von Krane könyvében ekkor Mirjam már régóta követi Jézust, lelkével issza minden szavát, s elementáris vágy él benne a lelki megtisztulásra. Mirjamot itt Jézus két elgyötört lábfeje döbbenti rá arra, hogy Krisztus küldetése mennyire nehéz, s mindezt értünk, bűnös emberekért teszi: „Mennyi kemény úton és ösvényen járt már ez a két láb, hegyeken és völgyeken keresztül, tövisek közt és köveken át, esőben és hidegben, porban és forróságban. Hogy fölkutassa és hazavigye azt, ami elveszett; mindent vállalva érettünk, emberekért, az üdvösségünkért. Amikor erre gondolt, a szíve megtelt szeretettel és fájdalommal. És egyszerre megszületett benne az elhatározás. Már tudta, mit kell tennie.” (148.o.)

Teljesen hiteles, ahogy Simon farizeus házában a Jézushoz közeledő Mirjamot mindenhonnan gyalázkodó szavak, gúnyos megjegyzések kísérik a vendégek részéről, a lány Jézusba vetett bizalma azonban határtalan: „De nem hallott semmit. A lelke mélyén, homályosan, még csak szavakká és fogalmakká sem formálódva született meg a gondolat: Õ biztosan nem vet meg; ismeri bűneimet és szeretetemet is.” (149.o.)

Mirjam többször is jelen van, amikor Jézus tanítja a tömeget, gyakran az ő szemével látjuk, hogyan viszonyulnak az írástudók és a farizeusok, valamint a sokaság a Megváltó szavaira. Ez a kapcsolat ugyanolyan ambivalens itt is, mint az evangéliumokban. Kiválóan ábrázolja a szerző azt a folyamatot, amely szerint Jézus tanítása kezdetben lenyűgözi az embereket, később azonban, amikor rádöbbennek arra, hogy mennyi mindent kellene tenniük a mindennapokban is azért, hogy a szavai élő valósággá váljanak, ám erre képtelenek, fokozatosan gyengül a személyiségéből sugárzó szeretet és jóság hatása. Így amikor Isten mindenkire és mindenre kiterjedő gondoskodásának illusztrálására Jézus a mezők liliomait említi, s az ég madarait, hogy ha róluk is gondoskodik a mennyei Atya, hát akkor hogyne gondoskodna rólunk, emberekről (Mt 6,25-34), a regény szerint a tömeg áhítatos csöndben hallgatta Jézust: „Eltűnt körülöttük az idő meg a tér, elfelejtették minden kicsinységüket, elnémult bennük a gyűlölet, az irigység és az egyenetlenkedés. Mintha néhány órára ezek az egyszerű emberek – legalábbis szívük vágyában – szentekké és hősökké váltak volna. Isten országa jelent meg előttük, angyalok szárnycsapásai suhogtak a levegőben és a pokol hatalmasságai megremegtek. Így csak az beszélhet, akinek ehhez joga és hatalma van…” (136.o.)

Három év elteltével, Jézus küldetésének vége felé, amikor a nyolc jajjal megfeddi az írástudókat és farizeusokat (Mt 23,1-36), kemény szavakkal inti meg a prófétákat meggyilkoló Jeruzsálemet (Mt 23,37-39) és a végítélet napjairól beszél, az Emberfia újbóli eljöveteléről, hogy igazságot tegyen (Mt 24,1-31), a tömeg már egészen másképpen vélekedik róla: „A nép megrettent ettől a beszédtől. Néhányan őrültnek tartották, a legtöbben azonban istenkáromlónak. És mint az apály, úgy húzódott vissza a tömeg a… törvénybontótól, aki tanítványaival együtt magára maradt. Már nem volt a nép szemében sem a csodás gyógyulások orvosa, a halottakat feltámasztó próféta, sem az irgalmas király, Dávid trónjának várományosa. Idegenné és félelmetessé vált a szemükben az, aki magának követelt minden hatalmat a mennyben és a földön. A farizeusok nem késtek kihasználni a tömeg hangulatának ezt a fordulatát.” (179.o.)

Az evangéliumi szereplők közül Mirjamnak természetesen különleges viszonya van a fivéréhez, Lázárhoz, akinek a János evangéliumában említett, Jézus általi feltámasztása (11,1-44) a hitét erősíti abban, hogy Jézus a halál legyőzője, Istentől küldött Messiás. Mirjam ekkor még másokkal együtt abban bízik, hogy Jézus földi győzelmet arat ellenségei fölött. Fokozatosan érti meg, hogy Krisztus nem földi értelemben lesz győztes, nem az a küldetése, hogy evilági királyságot teremtsen.
Jézus anyján, Szűz Márián keresztül juttatja el üzeneteit Mirjamhoz, nem direkt módon, hanem Mária és Mirjam gyakori beszélgetéseinek a révén. A szeretetről, az irgalomról, a bűnbánó bűnös iránti megbocsátásról esik szó ilyenkor kettőjük között. Szűz Mária abszolút a bizalmába fogadja Mirjamot, nem titkolja előtte, hogy Jézusra koronázás helyett kínok és gyötrelmek várnak. Jézus anyja azt is tudja, hogy isteni fia áldozatának a nagysága egyenes arányban van azzal, amiért Jézus megteszi ezt az áldozatot, hogy senki másnak a szenvedése nem volna tökéletes elégtétel a bűnösök megváltására, s nincs más lehetőség, mint a gyötrelmes halál: „Semmi más! Az embernek semmije sincs, amivel megválthatná magát. Ez csak a Legnagyobb áldozata árán történhetik meg.” (161.o.) Szűz Mária bevallja: kezdettől fogva tudta, hogy mi lesz fiának a sorsa, s ezt csak úgy tudta elviselni, hogy az Úr hűséges szolgálóleányaként, határtalan bizalma volt mindig az Istenben.

Mirjam fokozatosan, a Szűz Máriával történt beszélgetések során ismeri fel, hogy Jézus nem csupán azért jött, hogy őt megváltsa bűneitől. Mirjam eljut az önző, csak saját magával törődő szeretettől a mások kínjai iránti aggódásig, a bűnösökért való imádkozásig. Szűz Mária áldozata révén megvilágosodik előtte, hogy Jézus az egész emberiség megváltásáért jött el közénk, ezért nem kívánhatja azt tőle, hogy csak vele foglalkozzék. Így tűnődik: „Nem önzés-e a szeretete, ha továbbra is magának kívánja az Úr jelenlétének boldogságát, miközben az egész világ megváltásért eseng? Kívánhatja-e a bűnös asszony, hogy a többi bűnös ne részesüljön a kegyelemben? Egy napon irgalomból hívta meg őt követői közé az Úr. És most ő ne akarjon irgalmas lenni? Megérdemli-e akkor, hogy Jézus anyjának szemébe nézzen, amikor panasz nélkül, megtört szívvel is a legnehezebb áldozatot hozza, amit ember hozhat?” (161.o.)

Mirjam ekkor jut el annak megértéséig, hogy „nem az önző boldogság a legnagyobb érték a mennyben és a földön, hanem az önzetlen szeretet. A tevékeny, mindent megértő, mindent elviselő szeretet. Az az erős szeretet, amely elvész a szeretetben és megfeledkezik önmagáról. Isten nem volna Isten, ha nem tudna szeretni és szenvedni. És ha kész a szenvedésre, teremtményeinek is követnie kell.” (162.o.)

Mirjamnak Jézus tanítványai közül legkidolgozottabb a kapcsolata Júdással, aki roppant ellenszenvesen, egysíkúan van ábrázolva. Szerepel a regényben az a Jánosnál (12,1,8) olvasható jelenet, amikor Júdás méltatlankodik, amiért betániai Mária – a keresztény hagyomány szerint Mária Magdolna – a megfáradt Jézus fejére önti a drága kenetet. Anna von Krane lélektanilag bontja ki ezt a jelenetet: a Jézus minden rezdülését aggódva és szeretettel figyelő Mirjam ugyanis észreveszi, hogy miközben a vendégek beszélgetnek, Jézust kétségek gyötrik, elképzeli, mi lenne, ha isteni hatalmát választaná, nem pedig a ráváró szenvedést. Csaknem paralell a helyzet azzal, amikor Jézust küldetése elején megkísértette a Sátán. (Mt 4,1-11) Mirjam rendkívüli empátiával érez rá arra, hogy Jézus gondolatai ekkor másfelé járnak: „Lélekben újra ott állt a hegyen, mint működése kezdetén, amikor megkísértette a sátán. Megint maga előtt látta a világ minden országát és dicsőségét. És ez a tengernyi hatalom csak az ő parancsára várt, hogy teljesítse akaratát. Holnap a templomban, a cédrusoszlopok és arannyal burkolt falak között csak intenie kellene és semmivé válna a papok hatalma, megsemmisülne Róma, a földi hatalmak szétszóródnak, mint szélben a falevelek. Aztán ennek a világnak a romjain felépülne egy új birodalom, ahol félelemtől remegve szolgálna az emberiség. A Földnek csak egy zsarnoka lenne, Valaki, aki meghajolt ennek a világnak az ura, a Gonosz előtt, térdre hullott a sátán előtt, hogy imádja őt. Jézus arcán megint megjelent az a szánakozó és hűvös mosoly, mint akkor, a kísértés órájában. Most ismét eszébe jutottak az ott kimondott szavak: ’Távozz, sátán! Meg van írva, Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!’ Erre otthagyta a sátán és angyalok jöttek, hogy szolgáljanak neki. Mindez újra elvonult Jézus szemei előtt és lelke most is eggyé forrott az Atyával. Csak egyre vágyott: hogy életét feláldozva, mindent átölelő szeretetével megmentse a gyötrődő világot, amelynek megváltója akart lenni, nem pedig zsarnoka.” (169.o.)

Mirjam tökéletesen átérzi Jézus állapotát, megérti a lelkében kavargó kétségeket. Jézus hajának a megkenése a drága kenettel a lélek simogatása is részéről, amiről persze fogalma sincsen a mások szenvedése iránt abszolút érzéketlen Júdásnak. Júdás és Mirjam között kölcsönös, zsigeri ellenszenv feszül: „Magdolna mindig idegenkedett tőle és Júdás sem szalasztott el egyetlen alkalmat se, hogy megbántsa és megalázza őt. Vérükben volt az egymás iránti ellenszenv és önkéntelenül is összerezzentek, ha csak a ruhájuk szegélye is összeért.” (165.o.)

Mirjam ellenszenve akkor növekszik undorrá, amikor kihallgatja egy lévita és Júdás beszélgetését. Ez – ellentétben az evangéliummal – még az előtt történik, hogy Mirjam megkente volna a drága kenettel Jézus haját. Jánosnál ugyanis Júdás ezt követően veszi fel a kapcsolatot a főtanács tagjaival, azzal a szándékkal, hogy elárulja Jézust. Anna von Krane regényében viszont Júdás már ezt megelőzően is tárgyal Jézusról a zsidó papokkal: a léviták alacsonyabb papi szolgálatot végeztek. A könyv szerint a lévitának az volt a szerepe, hogy beszámoljon a főtanácsnak Jézus tevékenységéről, tanításának várható hatásáról, mégpedig Júdás jelentései alapján. Júdás ugyanis ezt mondja neki: „A nép miatt nem kell aggódnia a főtanácsnak. Menten elpártolnak tőle, mihelyt megtudják, hogy olyan országról beszél, amely nem e világból való.” (165.o.)

Júdás ugyanolyan istenkáromlásnak tartja, hogy Jézus Isten egyszülött Fiának nevezi magát, mint a vele tárgyaló lévita. Júdás kegyetlen is, szinte élvezetet talál abban, hogy eltapos egy gyíkot, minden ok nélkül, csupán a pusztítás vágyából. E mellett gyűlölködő lélek, s olyan, mintha sötétben botorkálna, képtelen felismerni az igazságot. Lepereg róla Mirjam figyelmeztetése: „Júdás, Júdás! Látsz és mégis vak vagy. Megveted azt, akit imádnod kellene. Gondold meg, hová vezet a gyűlölködés. Ahogy ez a gyík tekereg a lábad előtt, úgy fogsz egykor te is megszégyenülni Isten előtt, lesújtva igazságos haragjától.” (166.o.)

Júdás képmutató is, mert ezt követően tüntetően igyekszik a Mester közelébe furakodni, mintha teljes szívével imádná. Anna von Krane érzékletesen írja le Mirjam borzadályát, látva Júdás gátlástalan hamisságát: „Az Iskarióti olyan volt most, mint a sátán. Vörös szakállú arca az Emberfia arcához hajolt és a lélegzete szemtől szemben érte őt. Magdolna szerette volna félrelökni onnan, ahogyan a csúszó-mászó hernyót löki le az ember a nemes növény törzséről.” (167.o.)

Júdás mindvégig megmarad az Ördög hatalmában: amikor a nép Jézus keresztre feszítését követeli, külsejében szinte Ördöggé alakul át, „szédült vonásokkal, habzó szájjal és nagy ugrásokkal rohant a mezőn szétszóródott kőtörmeléken és tövises bokrokon át; ronggyá szaggatott köntöse lobogott utána; sebes lábai véres nyomokat hagytak a köveken. Fülét befogta, hogy ne hallja a Mória-hegyről jövő zajt; összefüggéstelen szavakat dadogott: árulást, ártatlan vért emlegetett és hörögve üvöltött.” (183.o.) Júdás tehát valószínűleg megbánhatta árulását, de a Sátántól még ekkor sem tud szabadulni. Az öngyilkosságra is a Gonosz veszi rá, rohanása közben ugyanis így kiáltozik: „Jövök már, sátán!” (183.o.)

A többi tanítvány közül villanásnyi jelenete van Péternek és Jánosnak. Péternél az önvád domborodik ki, amiért fogadkozása ellenére gyengének bizonyult, és Jézus jövendölésének megfelelően háromszor megtagadta Mesterét a Sötétség éjszakáján. A reménytelenség óráiban, a Jézus kereszthalálát követő órákban Péter így siránkozik: „Hagyjatok! Elvetemült ember vagyok: megtagadtam az Urat! Háromszor! Értitek, mekkora a vétkem? Utolsó vagyok az emberek között. És minden késő… késő! Mert a Mester a sírban nyugszik, nem kérhetek tőle bocsánatot…” (197.o.)

A háromszori tagadását őszintén megbánó Péter itt a teljes, nyilvános bűnbánatot gyakorolja, a tanítványok pedig egy valódi, egymásért élő krisztusi közösséghez méltóan vigasztalják. János, a kedvenc tanítvány hite pedig ezekben a reménytelen órákban is rendíthetetlen abban, hogy Jézus feltámad, úgy, ahogyan megígérte: „Kicsinyhitűek vagytok? Mondom nektek, hogy áldozata beteljesedik… és úgy is kell, hogy beteljesedjék. Különben Isten nem volna igazságos. Hogy miképpen megy végbe mindez, azt most még nem tudhatjuk. De a Mindenható a kellő időben megjutalmazza a mi bizalmunkat.” (198.o.)

János a gyengéknek tartott asszonyok erős hitét állítja ekkor példaként a csüggedt tanítványok elé. Mirjam és Szűz Mária egészen a keresztig kísérik Jézust. Szűz Mária lelke fájdalommal telítődik a keresztúton, de legyőzve fájdalmát, így önt erőt a csüggedőkbe: „Elég a sírásból… Ahol Õ a legnagyobb áldozatot hozza, oda nem illik a jajgatásunk. Menjünk utána. Nekem ott a helyem mellette mindhalálig. Igen, a kereszt tövében. És nektek is.” (188.o.) Anna von Krane a keresztény hagyománynak megfelelően új Évának nevezi Máriát, „És e rettenetes órákban az új Éva a Megváltó keresztje alatt jóvátette azt, amit az első Éva vétett az emberiség ellen.” (189.o.)

A kereszt tövében Mirjam némán, mély lelki átéléssel imádkozik Jézushoz. Elhangzik Diszmasz Jézust védelmező mondata a Megváltót szidalmazó latorral szemben, majd Jézus ígérete, hogy Diszmasz még ma vele lesz a paradicsomban. (Lk 23,39-43) Mirjam lelkét a szeretet és a szánalom tölti be, látva Jézus kínjait. Így imádkozik hozzá: „Imádom irgalmad nagyságát, Uram. Engem is úgy oldoztál fel, mint Diszmászt. Mától fogva mindenki eljuthat általad a kegyelem forrásához. Te engem is megváltottál elfolyó véred árán. De én, Uram, gyönge vagyok és összeroskadok kínjaid láttán. Adj erőt, hogy mindvégig kitartsak. Add, hogy hasonló legyek anyádhoz.” (191.o.)

Amikor Jézus a János evangéliumában leírtaknak megfelelően (19,25-27) anyját és Jánost egymás gondjaira bízza, Szűz Mária Keresztelő János Jézusról tett tanúságtételét (Jn 1,29) ismétli, hitvallást téve isteni fia megváltói küldetéséről: ’Te vagy az Isten báránya. Te veszed el a világ bűneit.” (192.o.)

A könyv írója érzékelteti Jézus kereszthalálának kozmikus hatását, „A félelem és a hallgatás ránehezedik az egész világra.” (192.o.) Szinte mindenki – még Lázár is, akit pedig Jézus nem sokkal küldetése beteljesítése előtt feltámasztott – totális reménytelenségbe zuhan. Általános az árvaság és az elhagyatottság érzése. A kereszt tövében még Szűz Mária is „szó nélkül ül, a gondolataiba merülten, mintha senkit és semmit sem látna.” (200.o.)

Anna von Krane finoman érzékelteti, Szűz Mária itt a hagyományokat követi azzal, hogy gyászolja Jézust, a fájdalom mellett az is benne van, hogy minden a kialakult szertartás szerint történjék. Ám amikor Mirjam a többi asszonnyal elindul, hogy megkenjék és megmossák Jézus holttestét, Mária gondterheltsége egyszeriben eltűnik, nyugalom szállja meg és arcán különös mosollyal mondja, hogy menjenek fia sírjához. Vagyis Szűz Mária végig bízott abban, sőt, bizonyos volt benne, hogy a fiára vonatkozó angyali jövendölés az örökké tartó királyságról igaz, de ennek eléréséhez Jézusnak végig kellett szenvednie a kereszthalált rettenetét, amit követ majd a dicsőséges feltámadás.
A regény Jézus feltámadását követően is nyomon követi Mirjam sorsát, hűen a keresztény hagyományokhoz: a legenda szerint a keresztényüldözések idején Mirjamot és testvéreit, Lázárt és Máriát egy evező nélküli bárkán kitették a tengerre. A bárka elvetődött velük Dél-Gallia partjaira. Itt Marsilia (Marseille) közelében Mirjam egy barlangban remeteként vezekelt és imádkozott harminchárom évig, a saját és mások lelki tökéletesedéséért, s bűneink bocsánatáért. Egyetlen tápláléka az Oltáriszentség volt, angyalok hozták neki. Imádság közben rendszeres elragadtatásba esett, fölemelkedett a földről. (levitáció). A regény szerint Mirjamot végül Jézus veszi magához. Anna von Krane szerint Mirjam mindazok példaképe lesz, akik bár bűnösen élnek, de szenvednek ettől, s megvan bennük a lelki megtisztulásra való vágy. A Megváltó Jézus ezekkel a szavakkal búcsúzik a földi életét befejező Mirjamtól: „Mostantól fogva nálam leszel az Új Jeruzsálemben. Mindazok, akik a bűnbánat töviseiből a szentség rózsáit fakasztják, téged követnek. Hogy mivé lettél abból, ami voltál, azt hirdetni fogják a napok végezetéig. Sokan merítenek majd bátorságot a te példádból, hogy hozzám eljussanak.” (240.o.)

Fontos szerepe van a regény két fiktív alakjának, Proculusnak és Fabiusnak is. Esetükben is megmutatkozik Jézus lelkekre gyakorolt rendkívüli hatása, és kegyelmének végtelensége, egyúttal pedig az is, hogy az ember milyen sokféleképpen juthat el Krisztus követéséig. A hatalmi elit biztosnak látszó védett köreiből váratlanul kitaszított Proculusnak meg kell ismerkednie a társadalmi perifériára zuhanás tragikus élményével ahhoz, hogy rátaláljon Jézusra. Minden úgy alakul az életében, hogy a rengeteg viszontagság után végül eljusson Krisztus hitére, s a Megváltó hűséges követője legyen, immáron Peregrinus néven, vállalva az üldözést is.

Proculus egykori barátja, majd ellensége, Fabius élete szomorúan alakul: az a szenvedély, amit Mirjam iránt érzett, mindvégig elkíséri, nem tud a lány emlékétől szabadulni, s a lelkiismeret is kínozza, amiért kidobta az utcára. Fabius züllött életet él, mígnem egy betegség jobb belátásra téríti, ezt követően azonban gazdagsága csappan meg. A társadalom abszolút érdekorientált és haszonelvű állapotát mutatja, hogy jobb körökben már nem állnak vele szóba. Fabius elismert filozófus, de a magánélete szerencsétlen, hiszen bár felesége erényes asszony, egyetlen fiukat, Fabiolust az ördög tartja fogságban. A fiút a gyógyító karizmát kapott Proculus-Peregrinus gyógyítja meg. Egyúttal a megbocsátást is gyakorolja, hiszen Fabius egykor kíméletlenül viselkedett vele. Õ azonban Jézus tanításának megfelelően cselekszik, jót tesz egykori rosszakarójával, számára ez a természetes. Egyúttal azt is láthatjuk, hogy a látszólagos rossz cselekedetek következményei nem biztos, hogy rosszak: Fabius kidobta az utcára Mirjamot, s az ő hite ezt követően teljesedett ki. Proculust tönkretette, s ő is rátalált Krisztusra. A könyv nyitva hagyja a kérdést, hogy Fabius is Jézus követőjévé válik-e, s ezúttal már nem Mirjam kedvéért, hanem Jézusért magáért, és elfogadja-e Proculus-Peregrinus megszenvedett és sziklaszilárddá vált hitvallását: „Kereszténynek lenni a legnagyobb boldogság… Mert a názáreti valóban győzött a kereszten és mindenkinek az ő keresztje alá kell borulnia… Az ő nagy titka ebben a tanításában rejlik: aki elveszíti az életét, megnyeri azt…” (232.o.)

Anna von Krane Mária Magdolnáról szóló regénye példázat arról, hogy Isten kegyelme bármikor kiterjedhet, még a legbűnösebb emberre is, azokra is, akik látszólag – mint Mirjam –, vagy valóban – Proculus és Fabius – mérhetetlen messzeségben állnak Jézustól. A Szél valóban „ott fúj, ahol akar, halljuk a zúgását, de nem tudjuk, honnan jön és hová megy.” (Jn 3,8) Soha nem tudhatjuk, mikor érint meg bennünket Isten kegyelme. A világban valójában minden azért történik, hogy eljussunk Krisztushoz. A mi dolgunk, hogy felismerjük a jeleket, s legyen bátorságunk ne csupán szembenézni bűneinkkel, vétkeinkkel, hanem függetlenül azok nagyságától, milyenségétől, tárjuk azokat őszintén Krisztus elé, mindenkor bízva az ő megbocsátó irgalmában. (Ecclesia Szövetkezet)

Magyar Kurír