Apró hírek, amelyek kitárják a reménység kapuját

„Leírhatatlan érzés volt ezeknek az idős asszonyoknak a látványa, akik a hagyományos kendővel fejükön, az oltár elé léptek, és a keresztségben kapott nevükön kérték a bérmálás szentségének kiszolgáltatását. Évtizedeken át ugyanis csak azeri nevüket használhatták. Arcukon olvasható volt az agg Simeon fohásza: „Bocsásd el most szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben”. 70 évi várakozás után ezekkel a szavakkal fordultak az apostoli nunciushoz: „Az üldöztetés legsötétebb éveiben is biztosak voltunk, hogy nem hagytok bennünket magunkra, hanem egy napon majd visszatértek” – írja a lap.

Gugerotti érsek az Avvenire-nek elmodta: Ez a felemelő esemény is mutatja, hogy a Szentlélek élteti az egyházat akkor is, amikor nem léteznek az egyházi struktúrák. Ezeknek az embereknek a hűségét látva azt éreztem, mintha kezemmel megérinthettem volna a Szentlelket – fogalmazott az érsek.

A 1900-as évek elején, az azeri fővárosban főleg bevándorló lengyelekből, németekből, oroszokból álló virágzó katolikus közösség élt. 1938-ban azonban Sztálin leromboltatta a neogót székesegyházat, megölette a közösség papját és ettől kezdve a katolikusok illegalitásba kényszerültek. Az azeri hívek számára ez azt jelentette, hogy le kellett mondaniuk a keresztségben kapott nevükről, nem részesülhettek a továbbiakban a keresztség illetve a bérmálás szentségében. Az ortodox egyház testvéri készséggel állt a katolikusok rendelkezésére, amit II. János Pál pápa meg is köszönt 2002-es azerbajdzsáni látogatása során. A visszaszerzett szabadság tette lehetővé az azeri katolikusok számára, hogy lassanként ismét felépítsék közösségüket, szlovák szalézi szerzetesek vezetésével.

VR/MK