Árpád-házi Szent Erzsébet – az igazi nőiesség

„Szent László a férfiúi eszmény legszebb példája: Erzsébet a női eszmény megtestesülése. A férfiúi eszményről elmélkedvén, Szent László példájában az erőnek és a szolgálatnak kettős fővonásában találtuk meg a legjellemzőbbet: voltaképpen ugyanez a lényege a női eszménynek is, csak a kettőnek kifejlődési iránya fordított. A férfiúi eszmény az erőből indul ki, és az erő tisztul, finomodik addig, amíg odaadássá, szolgálattá nem szellemül át. A női eszmény lényege az odaadás, amelyben úgy kifejlődik a lélek ereje, hogy végül hősiességgé nő. Lényegében egy a kettő. Mind a kettő: erő” – írta Sík Sándor.

Magyarországi Szent Erzsébet Sárospatakon született 1207. július 7-én, II. András magyar király és merániai Gertrúd gyermekeként. A krónikák tanúsága szerint már kislányként gyakran és buzgón imádkozott a templomban; amit ajándékul kapott, abból mindig tizedet adott a szegény leányoknak, és buzdította õket, hogy gyakran imádkozzanak, Mária közbenjárását kérve. A gyermek Erzsébet Isten Anyját választotta példaképének és pátrónájának.

A kor szokásainak megfelelően nagyon korán, négyévesen eljegyezték Thüringia leendő grófjával, Lajossal. Erzsébet Wartburg várába került, ahol jóságával és kedvességével hamar megnyerte a vár népét; szintén gyermek vőlegénye, Lajos szívbõl megszerette. A temperamentumos és szenvedélyes leány szerette a vad lovaglást; teljesen egyenrangú társként bánt a legszegényebb gyermekekkel is.

Erzsébet tizennégy éves volt, amikor férjhez adták az ifjú őrgrófhoz. Házasságuk legendásan szép és boldog volt; kölcsönös, szerelmes hitvesi szeretetük sokak számára példaadó. A szentéletű asszony legbensőbb titka és egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Egy krónikás megemlíti, hogy Erzsébet, férjét hazavárva, messzire elébe lovagolt; és csókokkal, viharos örömmel üdvözölték egymást. A fiatalasszony a vár alatt nagy házat építtetett, befogadta a zarándokokat és koldusokat, és ápolta a betegeket. Kedves és gondoskodó volt hozzájuk, anyjuknak érezték és szólították őt. Az udvar rosszallása ellenére Lajos támogatta felesége jótékony cselekedeteit.

Az ifjú hitves hat év boldog házasság után özvegy lett: Lajos 1227-ben, egy szentföldi hadjárat során életét vesztette. Férje elvesztése után Erzsébet számára már nem jelentett otthont az udvar, gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat. Sokat nélkülözött, gúnyolták, elkergették; de béketűréssel viselte a megaláztatásokat. Később, rokonai segítségével, Marburgba költözött, és belépett a ferences rendbe. Javait és élete hátralévő esztendeit a betegek és rászorulók gondozásának szentelte. 1231. november 16-áról 17-ére virradó éjszaka halt meg Marburgban. Huszonnégy éves volt.

Három és fél esztendővel később, 1235. május 26-án, pünkösdkor iktatta a szentek sorába IX. Gergely pápa; s a rákövetkező év májusának első napján „emeltettek oltárra ereklyéi”: templomot szenteltek sírhelye fölött. Egykori kérője, II. Frigyes német-római császár e szavakkal tett aranykoronát Erzsébet koporsójára: „nem koronázhattam meg császárnénak, most megkoronázom Isten országa halhatatlan királynéjának”. Ünnepét a római naptár november 17-ére tette, mi magyarok 19-én üljük meg.

Kultusza a XIII. századtól kezdve szinte egész Európában elterjedt. Alakjához számos középkori legenda fűződik, az őt személyesen ismerők tanúvallomása alapján összeállított A négy szolgáló vallomása (Libellus de dictis quattor ancillarum) címet viselő életrajztól egészen a középkor legelterjedtebb legendagyűjteménye, az Arany legenda (Legenda Aurea) Erzsébet-életrajzáig. A szent nevéhez fűződő egyik legismertebb legenda az úgynevezett rózsacsoda, amelyet először XIV. századi forrás említ, s amely olyannyira elterjedt, hogy e történet alapján az ábrázolásokon a rózsák váltak Szent Erzsébet legfőbb ikonográfiai attribútumává. Egy másik legenda szerint Erzsébet egyszer férje ágyába fektetett egy leprás koldust. Hazatérő férje, a szobába rontva, a megfeszített Krisztust találta az ágyban, és ekkor értette meg felesége „esztelen” szeretetét. Feljegyezték, hogy haldoklása idején egy kismadár vigasztalta csicsergésével, halála után pedig sok madár gyűlt köré, örömteli dalokat énekelve.

Árpád-házi Szent Erzsébet a feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmadrend és a szolgáló szeretet védõszentje. „Az emberszeretet eszményi példaképe” – írta róla Ünnepi kalendáriumában Bálint Sándor. Személye, élete sok művészt megihletett a századok során: számos festmény, zenemű, irodalmi alkotás őrzi alakját, cselekedeteit.

Magyar Kurír