Átlépni a hit küszöbén

A főegyházmegye papjainak, szerzeteseinek és a világi hívőknek:

Kedves Testvérek!

Az utóbbi évtizedek egyik szívszorító tapasztalata, hogy zárt ajtókba ütközünk. A növekvő bizonytalanság miatt egyre jobban bezárkózunk, biztonsági zárakat és kamerákat szerelünk fel, bizalmatlanul fogadjuk az ajtónkon kopogót. Találunk még azonban falvakat, ahol nyitva vannak a kapuk.

A zárt ajtó jól szimbolizálja mai világunkat. Nem pusztán szociológiai, hanem egzisztenciális jelenségről van szó, ez jellemzi életstílusunkat. Megmutatja, hogyan viszonyulunk a valósághoz, a többiekhez, a jövőhöz. Bezárom mások előtt otthonom ajtaját, belső, személyes világom, álmaim, reményeim, fájdalmaim és örömeim ajtaját. Tehát nemcsak a kőből épült házamról, hanem az életemről, a szívemről van szó.

Egyre kevesebben vannak, akik át tudnak lépni a küszöbön. A bezárt ajtók biztonsága mögött a bizonytalan ember rejtőzik, aki egyre törékenyebbé válik, és egyre kevésbé képes befogadni a többiek életéből és szeretetéből áradó gazdagságot.

A nyitott kapu mindig a világosság, a barátság, az öröm, a szabadság és a bizalom jelképe volt. Mennyire szükségünk van mindezekre! Ha bezárjuk a kaput, azzal ártunk magunknak, lehatároljuk, másoktól elzárjuk magunkat. Most elkezdjük a hit évét, és a pápa épp az ajtó képét állítja elénk, az ajtóét, amelyen át kell haladnunk, ha meg akarjuk találni azt, aminek híján vagyunk.

XVI. Benedek pápa pásztori szava és szíve által az egyház arra hív minket, hogy lépjünk át a küszöbön, tegyünk meg egy belső és szabad döntés vezérelte lépést, és bátran lépjünk be egy új életbe.

A hit kapuja az Apostolok cselekedeteire emlékeztet minket: „Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját” (ApCsel 14,27). Mindig Isten a kezdeményező, és nem akarja, hogy bárki ki legyen zárva. Isten szívünk kapujában állva szólít minket: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20).

A hit kegyelem, Isten ajándéka. „A hit csak akkor növekszik, és csak úgy erősödik, ha hiszünk; ha folytonosan egy olyan szeretet kezére hagyatkozunk, amelyet mindig nagyobbnak tapasztalunk, mert forrása Istenben van” (XVI. Benedek: Porta fidei, 7.).

Átlépni ezen a kapun azt jelenti, hogy egész életünkön át tartó útra indulunk. Ezen az úton manapság sokféle ajtó nyílik ki előttünk, de ezek közül a legtöbb hamis kapu: olyan kapuk, amelyek vonzóan, ámde megtévesztően kínálják fel előttünk az utat, üres, narcisztikus és rövid lejáratú boldogsággal kecsegtetnek; olyan kapuk, amelyek útkereszteződésekhez vezetnek, s bármilyen döntést is hozunk, előbb vagy utóbb aggódás és bizonytalanság lesz úrrá rajtunk; önmaguk körül forgó [autoreferenciális] kapuk, amelyek kimerülnek önmagukban és a jövőre nézve semmilyen biztosítékkal nem szolgálnak.

A házak kapui zárva vannak, a bevásárlóközpontok kapui azonban mindig nyitva vannak. Akkor haladunk át a hit kapuján, akkor lépünk át a hit küszöbén, amikor Isten szavát meghirdetik nekünk, szívünk pedig engedi, hogy a kegyelem alakítsa és átalakítsa. Olyan kegyelemről van szó, amelynek konkrét neve van, s úgy hívják: Jézus. Jézus a kapu (vö. Jn 10,9). Ő, és egyedül ő a kapu, és egyedül ő lesz a kapu. Senki sem megy az Atyához, csak őáltala (vö. Jn 14,6). Ha nincs Krisztus, akkor nincs út Istenhez.

Mint kapu megnyitja előttünk az utat Istenhez, mint jó pásztor ő az egyetlen, aki élete árán is gondunkat viseli. Jézus a kapu, és ő kopogtat ajtónkon, hogy engedjük belépni életünk küszöbén. „Ne féljetek, tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt” – mondta nekünk Boldog II. János Pál pápasága kezdetén. Kitárni szívünk kapuit, miként az emmauszi tanítványok tették, és kérni őt, hogy maradjon velünk, hogy beléphessünk a hit kapuján, hogy maga az Úr segítsen minket megérteni a hit érveit, hogy aztán elindulhassunk hirdetni azt másoknak.

A hit azt a döntést jelenti, hogy az Úrral leszek, vele élek és megosztom őt testvéreimmel. Adjunk hálát Istennek, amiért úgy láthatjuk életünket, mint Isten gyermekeiét, adjunk hálát, amiért a hit útján járhatunk, mely a keresztség vizével vette kezdetét életünkben: kimeríthetetlen és termékeny harmat ez, mely Isten gyermekeivé és testvér tagokká tesz minket az egyházban. Célunk és rendeltetésünk az Istennel való találkozás, akivel már közösségre léptünk, és aki helyre akar állítani, meg akar tisztítani, fel akar emelni, meg akar szentelni minket, és meg akarja adni nekünk a szívünk mélyén vágyott boldogságot. Szeretnénk hálát adni Istennek, amiért elültette főegyházmegyénk közösségének szívébe azt a vágyat, hogy másokat is „megfertőzzünk”, és kezünket-karunkat kitárva adjuk másoknak a keresztségnek ezt az ajándékát.

Ide vezetett az a hosszú út, amelyet azzal a kérdéssel kezdtünk: Milyen legyen Buenos Aires egyháza? Azt tettük folyamatos lelkipásztori elhatározásunkká, hogy az egybehívottak állapotából útra kelünk az elküldöttek, a misszióban lévők állapotába, és meggyökerezünk abban. A hit évének megkezdése újbóli meghívás arra, hogy elmélyítsük életünkben a kapott hitet. A hit szánkkal történő megvallása feltételezi, hogy megéljük azt szívünkben és megmutatjuk tetteinkben: tanúságtétel és nyilvános elköteleződés. Aki Krisztus tanítványa, aki az egyház gyermeke, sosem gondolhatja, hogy a hit magánügy. A hit minden egyes napon jelentős és erős kihívás elé állít bennünket, s tudjuk, hogy aki elkezdte bennünk a jót, Krisztus Jézus napjára be is fogja fejezni (vö. Fil 1,6).

Tekintsünk magunkra: Jézus misszionárius tanítványai vagyunk! És tegyük fel magunknak a kérdést: milyen kihívást jelent számunkra a hit küszöbének átlépése? A hit küszöbének átlépése arra hív minket, hogy felismerjük: még ha szemlátomást a halál uralkodik is (a legkülönfélébb formákban), még ha a történelmet az a törvény irányítja is, hogy ki az erősebb vagy ügyeskedőbb, még ha a gyűlölet és a törtetés a hajtómotorja oly sok emberi küzdelemnek, akkor is az a feltétlen meggyőződés vezet minket, hogy ezt a szomorú valóságot meg lehet és meg kell változtatni, mert hiszen „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31.37). A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy nem szégyellünk gyermeki szívvel élni: a gyermek, mivel hisz a lehetetlenben is, tud remélni; egyedül így lehet értelmet adni az életnek és alakítani a történelmet.

Gyermeki szívvel élni azt jelenti, hogy tudunk kitartóan kérni, tudunk a kudarctól való félelem nélkül imádkozni, és tudunk Istenhez imádással fordulni, mely ragyogóvá teszi arcunkat. A hit küszöbét akkor lépjük át, ha imádkozunk, hogy mindnyájunkat „Jézus Krisztus érzelmei” (Fil 2,5) töltsenek be, s így megtapasztaljuk, hogy új módon tudunk gondolkodni, másképp tudunk egymással érintkezni, egymásra tekinteni, új módon tudunk családként élni, a jövőbe tekinteni, új módon tudjuk a szeretetet és hivatásunkat megélni. A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy az egyházban jelen lévő Szentlélek erejében bízva cselekszünk, aki az idők jeleiben is megmutatkozik; követjük az élet és a történelem szüntelen mozgását anélkül, hogy abba a megbénító hiedelembe esnénk, hogy minden korábbi korszak jobb volt; az a sürgető feladatunk, hogy újragondoljuk a dolgokat, hozzájárulásunkat újra megtegyük, hogy újra létrehozzuk, újragyúrjuk az élet tésztáját „az igazságosság és az életszentség új kovászával” (1Kor 5,8).

A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy tud csodálkozni a szemünk és a megszokottságtól nem lomha a szívünk annak felismerésére, hogy valahányszor egy anya gyermeket szül, az élet és a jövő mellett teszi le voksát; és amikor óvjuk gyermekeink ártatlanságát, biztosítjuk a holnap igazságát; amikor pedig gyengéd szeretettel vesszük körül egy idős ember átadott életét, az igazságosság gesztusát hajtjuk végre és gyökereinket öleljük keblünkre. A hit küszöbének átlépése azt a munkát jelenti, amelyet méltósággal és szolgálni akaró hivatástudattal végzünk, vagyis olyan áldozatkészséggel, amely képes mindig újrakezdeni életereje csökkenése nélkül, mintha mindaz, amit eddig tettünk, csak egyetlen lépés lenne Isten országa, az élet teljessége felé. A mindennapi magvetés utáni szótlan várakozásról van szó, az összegyűjtött gyümölcs szemléléséről: hálát adunk az Úrnak, mert jó, és kérjük tőle, hogy ne hagyja el kezének művét (Zsolt 137).

A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy harcolunk a szabadságért és az együttélésért (még ha a körülöttünk élők feladják is e harcot). Az Úr kétségkívül azt kívánja tőlünk, hogy gyakoroljuk az igazságosságot, szeressük a jóságot, és alázatosan járjunk a mi Istenünkkel (Mikeás 6,8). A hit küszöbének átlépése magában foglalja viselkedésformáink állandó megtérését is, annak megváltoztatását, ahogyan és amilyen stílusban cselekszünk; újraalkotni, és nem toldozgatni vagy lakkozni, abban az új formában cselekedni, amelyet megad Jézus annak, akit ő kézen fogott és megérintett éltető evangéliumával. Igyekeznünk kell olyasmit tennünk a társadalomért és az egyházért, amit korábban nem tettünk, hiszen „aki Krisztusban van, az új teremtmény” (2Kor 5,17–21). A hit küszöbének átlépése arra indít minket, hogy megbocsássunk, hogy tudjunk ismét mosolyogni, hogy közeledjünk mindazokhoz, akik egzisztenciálisan periférián élnek, és néven szólítsuk őket, hogy segítő kezet nyújtsunk a leggyengébbeknek, és felkaroljuk a rogyadozó térdűeket, annak biztos tudatában, hogy amit testvéreink közül a legkisebbnek teszünk, magának Jézusnak tesszük (vö. Mt 25,40). A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy megünnepeljük az életet, engedjük, hogy az átalakítson minket, hiszen eggyé váltunk Jézussal a közösségben ünnepelt Eucharisztia asztalánál, és az asztaltól indulva odaadjuk kezünket és szívünket Isten országa csodálatos tervének megvalósítására; és minden mást megkapunk majd, ráadásként (vö. Mt 6,33).

A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy a II. vatikáni zsinat és Aparecida szellemében élünk, kitárt ajtajú egyházként, elsődlegesen nem azért, hogy mi kapjunk, hanem hogy kilépjünk, s betöltsük az evangéliummal az utcákat és a mai emberek életét. A hit küszöbének átlépése főegyházmegyénk közössége számára azt jelenti, hogy megerősítve érezzük magunkat abbéli küldetésünkben, hogy olyan egyház legyünk, amely misszionárius egyházként él, imádkozik és dolgozik. A hit küszöbének átlépése végeredményben azt jelenti, hogy befogadjuk a Feltámadott életének újdonságát szegény testünkbe, hogy testünk az új élet jelévé váljon. Miközben ezekről elmélkedünk, tekintsünk Máriára, hogy ő, a Szűzanya kísérjen minket ebben a hit küszöbén való átlépésünkben, és hívja le a mi Buenos Aires-i egyházunkra a Szentlelket, miként Názáretben is leszállt, hogy Máriához hasonlóan dicsőítsük az Urat és hirdessük csodálatos tetteit, melyeket bennünk végbevitt.

2012. október 1., a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz ünnepén:
Jorge Mario Bergoglio,
Buenos Aires érseke

Tőzsér Endre SP fordítása
Új Ember/Magyar Kurír