AUGUSZTUS 15.: SZÛZ MÁRIA MENNYBEVÉTELE „C”-ÉV

XII. Pius pápa 1950. november 1-jén hirdette ki a Munificentissimus Deus (A legbőkezűbb Isten) kezdetű bulláját a Boldogságos Szűz mennybevétele és megdicsőítése tárgyában. Ez semmiképpen sem azt jelentette, hogy az Egyház valamilyen új tételt kívánt kihirdetni. Csak hittételként fogalmazta meg azt, amit már régen vallott. Így szól a hittétel lényegi része: „A szeplőtelen, mindenkor szűz Istenanya Mária, miután befejezte földi életének pályafutását, testestől, lelkestől föl lett véve a mennyei dicsőségbe”. (A hittétel részletes kifejtése, története megtalálható: L. Scheffczyk-A. Ziegenaus: Mária az üdvtörténetben, SZIT 2004. 253-272. o.).
A Boldogságos Szűz esetében két témával foglalkozik a mai ünnep. Mindkettő történetileg is a régmúlt századokba nyúlik vissza. Az Efezusi zsinat (431) Isten Anyjának nevezi a Boldogságos Szűz Máriát. A 6. században történik egy témaváltás Máriával kapcsolatban. A szentek tiszteletében jelentős nap a mennyei születésnap (dies natalis), ekkor tartják liturgikus ünnepüket. Ennek kapcsán Jeruzsálemben kezdődik el Mária elalvásáról (dormitio), átlépéséről (transitus) és felviteléről (assumptio) szóló tanítás kifejtése és magyarázata. Toursi Gergely (+504) tanúskodik először az Egyház ezen ősi meggyőződéséről. Mauritius császár terjesztette ki az ünnepet az egész birodalomra (+602). Az ünnep vigíliáját IV. Leó pápa 847-ben rendelte el. A képzőművészeti alkotások egy része Mária ravatalát körülálló apostolokat, másik része Mária felvitelét, illetve a mennyei dicsőségbe való felemelését ábrázolja a különböző kori alkotásokon.
Hogyan tanítja az ünnep liturgiája ezt a hittitkot? Főünnepként ünnepeljük, vagyis első Esti dicsérettel és vigília misével. Számos keleti egyház ezzel az ünneppel fejezi be a liturgikus évet is.
A vigília mise olvasmánya (1Krón 15,3-4. 15-16. 16,1-2) Isten tevékenységének jeléről az Úr ládájának ünnepélyes beviteléről szól. A szentlecke a halál fölötti győzelemről (1Kor 15,54-57) beszél. Máriát boldognak mondja egy asszony a tömegből (Lk 11,27-28), mert ő volt Jézus anyja. Jézus kiigazítja: mindazok boldogok, akik Isten szavát hallgatják és meg is tartják. Mária ezért különösen is boldog, mert mindvégig hitte mindazt, amit az Isten reá bízott. A vigília mise könyörgésében a dicsőséges mennyei megkoronázást szembeállítja Mária alázatosságával. Már az is nagy kitüntetés volt, hogy test szerint tőle született Isten egyszülött Fia. Az Egyház kérése hívei számára, hogy ebben a dicsőségben egykor ők is részesüljenek. A Felajánló és az Áldozás utáni könyörgés ismét az ünnep dicső voltára utal, nekünk azonban szükségünk van a bocsánatra, mert csak így lehetünk egykor a mennyei lakoma részesei.
Az ünnepi misének két Bevonulási éneke is van. Az első (Az égen nagy jel tűnt fel, Jel. 12,1) az ünnep tanítására utal, amit később az olvasmányban hallunk. A második (Örvendezzünk mindnyájan az Úrban) inkább az örvendezésre buzdít, amit Mária mennybevétele jelent az Egyház számára. Népénekeink közt már a Cantus Catholici és a Bozóki énekeskönyv is hoz szöveget, a dallam pedig a 16. századba nyúlik vissza.
Az olvasmány a Jelenések könyvéből való (11,19a. 12,1-6a. 10). A keresztény közösség ünneplésében a szövetség ládájára irányul a figyelem. Ez ugyanis az Isten és az ember közötti szövetség jele és eszköze. Ez a szimbólum a történelemben az Isten jelenlétét elénk állító jel. A megtestesült anyai tipológia értelmezése szerint a közösség, az Egyház, magában létrehozza Krisztust. Ezért az isteni jelenlétnek kiváltságos ládája, az Isten és az ember közötti tökéletes párbeszéd jele az Eucharisztia és a hit által. Az Egyház ezért szembeszáll a gonosszal, és mint zarándok, üldözések és nehézségek között telik élete. Biztos, hogy a végső győzelem az övé lesz. Szent Ágoston és Szent Bernát a Jelenések könyvének asszonyában Mária szimbólumát látja, ami a könyv szerzőjétől teljesen idegen volt. De Mária sorsában az Egyház a saját történetét is látja – amint tanítja a mai mise prefációja is.
A szentleckében Szent Pál apostol (1Kor 15,20-26) az emberiség felemelkedéséről tanít, ami Jézus Krisztus által történt meg. Ádámban mindent elveszített az emberiség, de Jézus Krisztus által mindenki a feltámadás részese lesz. Természetes, hogy ez különösen is vonatkozik Máriára, aki ugyan az emberi élet súlyos terheit viselte, de bűn nélkülisége a halál büntetésétől megmentette. Krisztus megsemmisítette az emberiség utolsó nagy ellenségét, a halált, és a feltámadás a Krisztus-követők végső jutalma.
Az evangéliumban (Lk 1,39-56) Mária csodálatos hálaénekét, a Magnificatot halljuk. Ahogy Mária beteljesedni látta az Isten ígéretét, boldogság, öröm és nagy bizalom töltötte el. Az üdvösség történetében sokszor megmutatta erejét az Isten, és nem hagyta magára az alázatost. Mária biztos az isteni terv megvalósulásában.
Külön említést érdemel az ünnep prefációja. Két gondolat fut végig rajta. Az egyik az ünnep témája: hogy az Isten felvette az Istenszülő Szüzet a mennybe. Ezzel a romlástól megóvta az ő testét. Még az indoklást is hozza a liturgia szövege, mert ő hozta világra a megtestesült Fiút, minden élet szerzőjét. A másik gondolat: Mária lett az Egyház megdicsőülésének kezdete és példája, a zarándok nép biztos reménye. A végső kicsengés az Áldozás utáni könyörgésben hangzik az ég felé: a mennybe felvett Boldogasszony közbenjárására Isten népe a feltámadás dicsőségébe jusson.
Nekünk, magyaroknak, különös jelentőséggel bír ez a nap. Ezen az ünnepen – közvetlenül földi pályájának befejezése előtt – ajánlotta fel országát és népét első szent királyunk, Szent István Máriának, a Nagyasszonynak. Verbényi István/MK