Az aleppói ferences nővérek levelei a szíriai helyzetről

Aleppó, 2012. augusztus 2.

„Ma este másról is akarok írni, nem csak a város külső területein éjjel-nappal tartó, szüntelen bombázásokról. Másról, mint a gáz, a benzin, az olaj, a kenyér hiányáról és az akadozó áramelltásról, melyek a lakosságot sújtják.

Amióta a bombázások megkezdődtek az Aleppó környéki falvakban, egyre több ember hagyta el a házát, hogy a városban keressen menedéket. A keresztény és a muzulmán szervezetek rögtön akcióba léptek, hogy ellássák a menekülteket. (...) Aleppó bombázása két hete kezdődött, azóta 350.000 ember menekült el az érintett városrészekből a nyugodtabb negyedek felé. Akinek nincsenek itt rokonai, azok a közparkokban húzzák meg magukat. A menekültek többsége asszony és gyerek.

Jelenleg ötven önkormányzati iskolát nyitottak meg és rendeztek be a fogadásukra, és továbbiak megnyitása is folyamatban van. Rengeteg fiatal önkéntes – cserkészek, segítők, jószándékú fiatalok, keresztények és muzulmánok egyaránt – mozdult meg, hogy segítsen, matracot, ruhát szerezzen a menekülteknek, játsszon a gyerekekkel. Ha az ember bemegy valamelyik iskolába, igazi méhkasra lel: egyesek a ruhákat szortírozzák, mások ételt készítenek (van, hogy akár 400 embernek is), megint mások gyűjtést szerveznek, vagy a gyerekekkel foglalkoznak… és mindannyian kitűnően megértik egymást, hiszen közös célért dolgoznak.

Egy csapat fiatal az utcán heverő szemét elszállítását szervezte meg, mivel a harcok kitörése óta a városban minden közellátás megszűnt. Még rendőrök sincsenek az utcákon.”

Aleppó, 2012. augusztus 5.

„Tegnap este elszabadult a pokol. A lövések és a bombázás egész éjjel egy pillanatra sem szűnt, és a hangok közelebbről jöttek, mint eddig. Hajnalban pedig repülők szórtak meg több városrészt is. Pokoli volt! És azóta is tart, megszakítás nélkül.

Ma reggel, amikor lenéztem a lépcső tetejéről, egy csoport embert láttam a mecsettel szemközt ülni a fűben. Lukmannal együtt, aki nálunk dolgozik, odamentünk hozzájuk. Volt közöttük egy férfi, néhány nő és sok gyerek. Szalaheddinből jöttek, Aleppónak abból a részéből, ahol dúlnak a harcok, és két habszivacs matrac volt mindenük. Megadtam nekik néhány iskola címét, ahol meghúzhatják magukat.

El is mentem az egyik, frissen megnyitott iskolába, ami közel esik hozzánk. Néhány fiatallal arra gondoltunk, hogy legalább heti kétszer programot szervezünk a gyerekeknek, és elkezdtünk megsimerkedni a családokkal. 200 embert, köztük 80 gyereket találtunk... Ottmaradtunk velük vacsorára.”

Magyar Kurír