Halász Piusz OCist: Az Egyház ereje

Az egyetemes irodalomtörténet századok tükrében tanúsítja a lelkiségi irodalom értékét. Olyan nevek fémjelzik az újabb időkből, mint Neumann bíboros vagy François Mauriac, nálunk Prohászka Ottokár, Belon Gellért – és folytathatnánk.

Közéjük tartozik a sokak által ismert, szeretett Halász Piusz ciszterci szerzetes, akinek a papi és a szerzetesi lelkiségről írt tanulmányait Az Egyház ereje címmel Kuminetz Géza szerkesztette kötetbe. A teológiaprofesszor bevezető fejezetet is írt a könyvhöz, melyben így indokolja az írások sajtó alá rendezését: „A XX. század első felét joggal nevezzük a magyar szellemi élet egyik, hacsak nem mind ez idáig legtermékenyebb korszakának. Kitűnő filozófusaink, jogászaink, teológusaink voltak. Szellemi örökségüket ezért nem szabad parlagon hagynunk. Sőt elsőrendű kötelességünk, hogy tanulmányozzuk műveiket, hiszen keresztény volt a lelkük, magyar volt a szívük. Olyan személyiségek, akiknek volt önálló véleményük, mégsem akartak mindenáron újat mondani, mert az Igazság kutatásának és életre váltásának szolgálatában álltak. Ilyen katolikus teológusunk, s a lelki élet igazi mestere volt Halász Piusz O. Cist. atya is…”

Az 1994-ben elhunyt lelkiségi írót nekrológjában pontosan jellemzi rendtársa, Brückner Ákos: „Egész életének keresztje az eszmény és a valóság, a kontempláció és az akció, a transzcendens és a reális kapcsolatának a megtalálása. Talán ő fogalmazta meg a paradoxont, hogy az a jó, ami természetfelettien természetes, és természetesen természetfeletti.”

E sorok írója a hetvenes évek végén Nagykovácsiban találkozott vele – virágvasárnapi passió után; szobájában – pálmák, mediterrán növények természet-barátságában – kérdésemre a liturgiáról beszélt költői mondatokban: „Az emberi szívet Isten tartja a kezében, s mégis a Szív hárfáján végigvibráló kegyelem sokszor a szavak királyi pátoszára vár. S amikor a szeráfi tisztaságba emelkedett művészet liturgikus melódián szűri át a szívek esdeklő imáját, akkor cseppen az égből a könnyek ajándéka. Ebből következik, hogy minden természetes képességünket fejleszteni tartozunk, már csak azért is, hogy minél alkalmasabb eszközzé váljunk a Szentlélek kezében.” (A most megjelent könyvben meglelni ezeket a sorokat is.)

Tizenöt írás olvasható a kötetben. Az első a szerzetesideál Szent Bernát papi eszményét elemzi. A misztika szavaival átszőtt reflexiókban jelen van a praktikum – amint valamennyi tanulmányban, és a történetiség, amely korszellemből eredően vezet lélektájra, s még a zsinat előtti egyház papi életrendjébe. Így érthető, hogy bizonyos fogalmak azóta átértékelődtek, mint például ez a mondata is a papságra vonatkoztatva: „Az Egyház mi vagyunk.” Ám ha az írásokat az életszentség tükrében értékeljük, a Maradjunk emberek! című záró tanulmány a szerzői következetesség példájával azokat a helyeket is feloldja, melyekben egy önmagához szigorúbb lélek keménynek tűnik „téziseivel”. Egy helyütt ezt írja: „...ne »életszentségre« törekedjünk, hanem Isten mindig nagyobb szeretetére!”

A mai kor kihívásai közt különösen figyelemfelkeltők azok a fejezetek, amelyek – eszmetörténeti kitekintéssel – a természet és a természetfeletti ütközését vizsgálják: „Évszázados bénultságunkat talán éppen az okozta, hogy túlságosan egyezkedtünk a világgal. S lett belőle egy olyan gyakorlati magatartás, melyet valaki szellemesen így nevezett: »kereszténység leszállított áron«.”

Piusz atya „időszerűsége” új alkalmat adhat nemes párbeszédre, amely a lelkiségre vonatkozóan napjainkban virágozni kezd, sokszor a piuszi lelkülettel: „…a kegyelem útja a természeten keresztül vezet.”

(Szent István Társulat kiadása, 2016.)

Tóth Sándor/Magyar Kurír