Az Egyház és Állam közötti viszony a Katolikus Egyház teológiájában

Az első századok keresztényei ambivalens módon viszonyultak a római joghoz. Később alakult ki, hogy a kereszténység és a római jog kölcsönösen gazdagították egymást. Ennek következtében az Egyház saját életét (különösen a 3. századtól) egyre inkább szabályozta olyan normákkal, amelyek római felfogás szerint is jogi természetűek voltak (kánonok és később pápai dekretálisok stb.)

A keresztények Isten igazi népének vallották magukat. Ennek megfelelően fogták fel közösségüket Egyházként, mint – társadalmilag is – szervezett és üdvtörténetileg jelentős egységet. Szervezetüket és ezzel joguk intézményes alapjait (céljait, alapstruktúráit) a küldetés és a Jézus Krisztus személyére visszanyúló apostoli hagyomány határozta meg. A normáiknak ezt a részét lehet szentnek, isteninek, alkotmányosnak és joginak minősíteni. Az új Izrael eszméje alapozta meg az Egyház szuverenitási igényét.

A zsinat úgy beszél a vallásszabadságról mint olyan értékről, amelyet a világi jognak el kell ismernie és tiszteletben kell tartania (DH 2,2). A vallásszabadság követelménye tehát az államnak és a polgári társadalomnak szól. Ezt a jogot el kell ismerniük és biztosítaniuk kell gyakorlását. A zsinat tanítása szerint ennek alapja az ember természete és méltósága.

A zsinat által adott indoklás, vagyis az ember természetére való hivatkozás nem esik egybe a természetjog felvilágosult felfogásával. A zsinat érvelésében ugyanis a jogot abból a kötelességből vezeti le a vallásra vonatkozóan, hogy az objektív igazságot keresni kell és azt el kell ismerni. Ez egyrészt feltételezi azt, hogy a vallás tekintetében is van objektív igazság, másrészt azt, hogy az ember természete szerint törekszik erre az igazságra és olyan módon kell elérnie, ami személyi méltóságának megfelel. Mindez olyan döntést és olyan cselekedeteket kíván, amelyek megfelelnek lelkiismeretének és szabadok minden külső kényszertől. Hogy az ember ilyen lény, az nem csupán logikai következtetésből adódik, hanem különösen is felismerhető a kinyilatkoztatás fényében.

Ez a jog nemcsak az egyes embereket, hanem a vallási közösségeket is megilleti. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában a közösségi vallásszabadságról szóló kijelentéssel összhangban, de mégsem abból, hanem az ész és a kinyilatkoztatás fényében az ember és a vallás természetéről vallott felfogásból kiindulva a zsinat azt tanítja, hogy a vallásszabadság joga a közösséget is megilleti.

A minden egyes embert és a közösségeket megillető vallásszabadság jogának ebben a világos leírásában két alapelemet kell kiemelni. Az első a vallási közösség kultuszának nyilvános gyakorlására való jog. Ez nem csak kultusz-szabadságot jelent. A „nyilvános” szó a zsinati nyilatkozat összefüggése szerint „hivatalost” jelent. Ahogy a zsinat Sacrosanctum Concilium (SC 7) kezdetű konstitúciójában tanítja: Krisztus és az egész Egyház hajtják végre a tökéletes istentiszteletet. Ez a közösségi és hivatalos jelleg abban áll, hogy a liturgikus ünneplésben Krisztus titokzatos Teste mutatja be az Atyának járó kultuszt. Ezért választja külön a zsinat ezt a hivatalos („publicus”, nyilvános) jelleget és a magánjelleget (SC 13,2 ; 26 ; 41-42 ; cfr. c. 872). Így tanít: „A liturgikus cselekmények nem magáncselekmények, hanem az Egyház, ’az egység szakramentuma’, tudniillik a püspökök vezetése alatt egyesült és rendezett szent nép ünneplései”(SC 26,1).

Az idézett Dignitatis humanae (4, 1-2) kezdetű nyilatkozat másik figyelemreméltó alapeleme, hogy a vallási közösségek számára a vallásszabadság abban is áll, hogy joguk van saját szabályaik szerint igazgatni magukat. Ez kizárja azt, hogy az önazonosság, a legfőbb hivatalos funkciók, a hit és a közösség jellege önkényes, individuális viselkedéstől függhessenek.

Magyar Kurír