Az egyház ma egyik legfontosabb feladatának tekinti a családpasztorációt

– Hogyan illeszkedik a Sapientia Főiskola profiljába a Családpedagógiai Intézet, mi tette szükségessé a létrehozását?
– A főiskola létrehozásakor két szakon kezdtük el a képzést, egyrészt teológia szakon, a papságra készülő szerzetes kispapok számára, másrészt hittanár-nevelő – lelkipásztori munkatárs szakon, világiak és szerzetesnővérek részére. Kezdettől fogva az volt a célkitűzésünk, hogy hozzunk létre olyan tudományos intézeteket is, amelyek beleillenek abba a sajátos profilba, amelyet a Sapientia maga elé tűzött. Így gondoltunk Családpedagógiai Intézetre, Szerzetesteológiai Intézetre, Ökumenikus Intézetre, illetve Vallásszociológiai Intézetre. Ezeknek az intézetnek létrehozását már a főiskola létrehozását jóváhagyó szentszéki határozat is tartalmazta. Az Ökumenikus Intézet létrehozását a csodálatos Békés Gellért bencés atya váratlan halála egyelőre meghiúsította, bár az ökumené ápolását rendkívül fontosnak tartjuk. Így végül elsőként a Családpedagógiai Intézet jött létre, alig két évvel a főiskola megindulása után, 2001 novemberében. Tavalyelőtt aztán sikerült életre kelteni a Szerzetesteológiai Intézetet is.

– Hogy lehet, hogy éppen egy szerzetesi főiskola érzi kiemelt fontosságúnak a családok gondozását?
– A szerzetességre éppen az jellemző, hogy minden korban az éppen aktuális legnagyobb kihívásokra keresi az evangéliumi választ. Napjainkban a házasság és a család válsága „égbe kiált”. Az egyház ma egyik legfontosabb feladatának tekinti a családpasztorációt a világegyház szintjén is. Ezt az igényt ismerte fel a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, amikor csaknem tíz éve kiadta a Boldogabb családokért! című körlevelét. Az ott leírtakhoz próbáltunk csatlakozni mi is a magunk sajátos eszközeivel.

Vezetett azonban egy másik szempont is, amelyik a hitoktatók képzéséhez kapcsolódik. Hiszen a hitoktatók számára a gyerekek nemcsak absztrakt lények, akiknek hittani tudást kell a fejükbe tölteni, hanem családban élnek. Ma azonban a családoknak egy jó része töredékes, hiányos. Sok a csonka család, a gyermeküket egyedül nevelő szülők, és sajnos egyre több gyermek születik házasság nélküli párkapcsolatokból. A gyerekek jelentős része így nem kapja meg otthon azt a szeretetet, gondoskodást, amelyre oly égetően szüksége volna, és többségük nem is igen lát jó modellt maga előtt. Nem tudja – honnan is tudná –, hogy milyen a jó házasság, a boldog család, mi kell ennek megteremtéséhez. Szükség van tehát arra, hogy megismertessük a gyerekekkel a normális, egészséges családi életet. Sok esetben – a jó család hiányában – az iskolára hárulna ez a feladat. Sajnos azonban a pedagógusok egy jó része maga is magánéleti problémákkal küzd, nem tud hitelesen szólni a családról. Az iskolákban folyó szexuális nevelés pedig egészen más irányba tereli a képzést, mint ahogyan egyébként szükséges volna.

Kecskeméten akkor már folyt egy kezdeményezés: többen összefogtak, és elmentek iskolákba, hogy a gyerekeknek az egészséges párkapcsolatokról, házasságról, családról beszéljenek. Ezt azután mi átvettük és továbbfejlesztettük. Az utóbbi években sok családterápiás központ jött létre. Mi azonban nem a válságba jutott családokkal akartunk foglalkozni, nem is a felnőttekkel, hanem a gyerekekkel, akik még alakíthatók, formálhatók, és esélyük lehet arra, hogy jövendő életükben sikeres házasságot kössenek, és boldog családjuk legyen.

Olyanokat akartunk összegyűjteni és képezni, akik maguk boldog családban élnek, és akik meg tudják szólítani a gyerekeket, képesek lesznek arra, hogy az iskolákban, esetleg plébániákon „Családi életre nevelés” órákat tartsanak. Két csoportot céloztunk meg, a pedagógusokat és a védőnőket. 40 órás tanfolyamokat terveztünk. Ezt a felnőttképzés keretében pedagógus-, illetve védőnő továbbképzésként akkreditáltattuk is, de a tanfolyamokra bárki jelentkezhet.

Az érdeklődés igen nagy volt, sokan jelentkeztek. Pedagógusok részére eddig 12, védőnők részére 8 tanfolyamot tartottunk, a félezret jóval meghaladja azoknak a száma, akik az elmúlt években elvégezték ezt a tanfolyamot. Közülük nyilván nem mindenki alkalmas arra, hogy gyerekekkel foglalkozzon, ezért a tanfolyam végén „vizsgázniuk” kell, s csak ezután bízzuk meg őket azzal, hogy iskolákban „Családi életre nevelés” órákat tartsanak.

Ideális nyilván az volna, hogy egy-egy osztályt a növekedésében tudnánk végigkísérni, tehát még az általános iskolában, a felső tagozatban, 8-10 éves gyerekeknél elkezdeni az órákat, és végigkísérni őket az érettségiig. Így, ahogy növekednek, úgy fokozatosan lehetne felkészíteni őket a párkapcsolatokra, a családi életre. Ez a kísérő folyamat, és az, hogy egy osztályban havi, kéthavi rendszerességgel lehessenek családórák, egyelőre még sok ok miatt nem tud teljesen megvalósulni, de erre törekszünk. Az álmunk az, hogy az egész országot beterítjük majd ilyen „családbarát” oktatókkal.

– Mit tapasztalnak az iskolákban azok, akik ilyen órákat tartanak? Hogyan fogadják őket? Van-e igény a munkájukra, és megtalálják-e a hangot a gyerekekkel?
– Tapasztalataink szerint óriási az igény az iskolák részéről. Főleg az osztályfőnökök fogadják őket boldogan, de mindazok a tanárok is, akik valóban szívükön viselik diákjaik sorsát. Nagyon érdekes tapasztalattal jönnek vissza azok, akik ilyen órákat tartanak. Először olykor idegenkedés fogadja őket a gyerekek, főleg a kamaszok részéről. Amikor viszont azt látják, hogy olyanok szólnak hozzájuk, akik maguk is voltak szerelmesek, megházasodtak, gyermekeik születtek, és őszintén beszélnek a örömeikről, de a problémáikról is vallanak, akkor megdöbbentő módon nyílnak meg a gyerekek, a kamaszok is, és elmondják a gondjaikat.

– Azzal kapcsolatban nem találnak ellenállásra, hogy keresztény módon közelítenek a család kérdéséhez?
– A tanfolyamok résztvevői természetesen többségükben hívő keresztények – ha nem is mind katolikusok, hiszen a képzés is ökumenikus alapú. A Családórák különböző egyházi iskolákban folynak, de ugyanúgy sok önkormányzati iskolában is. Az a tapasztalatunk, hogy az istenhitünk nem elválaszt, nem szembe megy az emberi értékekkel, hanem éppen hogy segíti azok érvényre jutását. Ezeken az órákon nem „kegyes prédikáció” folyik, hanem nagyon is emberközeli beszélgetések arról, hogy alapvetően hogyan vélekedjenek a gyerek-szülő, szülő-gyerek, kortárs-kortárs, fiú-lány kapcsolatokról. Ezzel kapcsolatban az a tapasztalatunk – és ezt országos felmérések is igazolják –, hogy rettenetesen magukra hagyottak a fiatalok. A szüleiket nem merik, vagy nem tudják megkérdezni, az iskolákban nincsen szó ezekről a témákról, a televízió és az internet világa is teljesen más irányba viszi ezeket a kérdéseket. Nem érzünk tehát ellenállást az önkormányzati iskolákban sem, mert nem hitoktatás folyik ezeken az órákon, hanem egy alapvetően keresztény gyökerű és indíttatású, humánus értékrend átadása.

– Azok, akik órákat adnak, kapnak ezért valamilyen díjazást? Ki tudja finanszírozni ezt?
– Az óraadók fizetésének megoldása nem könnyű feladat. Azt a Sapientia nem tudja vállalni, hogy ő fizeti ezeket az óraadókat, és sajnos a legtöbb iskola is azt mondja, hogy boldogan fogadják a Családórákat, de fizetni nem tudnak érte. Eddig azért még mindig sikerült megtalálni egy középutas megoldást, különböző pályázatok segítségével, például a Renovabistól is kapott már támogatást a főiskola erre a célra. Hozzá kell tennem azonban, hogy sokan „társadalmi munkában”, önzetlenül, szívességből vállalkoznak ilyen foglalkozások tartására.

– Idén nyáron rektorváltás volt a Főiskolán. Tanár úr a Főiskola alapítójaként kilenc éven keresztül vezette az intézményt. Hogyan tekint vissza az elmúlt évekre, és milyen az együttműködése a főiskola új rektorával, Orosz Lóránt ferences szerzetessel?
– Tíz éve alakult meg a főiskola, de a tervezése már jó tizenöt éve elkezdődött. Ezekben az években egy folyamatos fejlődési folyamatnak lehettünk részesei, ami egyrészt a mennyiségi növekedésben, a hallgatók számának növekedésében, másrészt a képzés színvonalának emelkedésében és tevékenységeink bővülésében is megjelenik. A teológia szak például látványosan bővült, hiszen tucatnyi szerzetesközösség hozzánk küldi növendékeit teológiai tanulmányainak végzésére. Több mint félszáz kispap jár ide különböző szerzetesrendekből. Több szerzetesrendben vannak külföldről, más kontinensekből érkezett növendékek is, tehát nagyon színessé, mondhatnám interkontinentálissá lett a képzés: több mint egy tucat afrikai és ázsiai – indiai, tajvani, fülöp-szigeteki –  kispapunk van. Nagyon színes így a hallgatók világa, egyrészt különböző szerzetesrendekből, másrészt különböző kultúrákból jött fiatalokkal.

Hittanár-képzésünket a Bologna-folyamatnak megfelelőn alakítottuk át. Ennek értelmében a hároméves alapképzés nem adhat tanári diplomát. Akik ezt végzik el, azok BA fokozatú „katekéta-lelkipásztori munkatárs” diplomát kapnak. Erre a hároméves alapképzésre épül rá a hittanári mesterkurzus, amelynek sikeres elvégzése után hittanár–nevelői tanári MA diplomát kap a hallgató. Fontos volt, hogy úgynevezett második tanári szakképzettségként hozzunk létre egy olyan szakot, amely kiegészíti a hittanári szakot. Két ilyen tanár szakot tudtunk az elmúlt esztendőben akkreditáltatni, az Etika és a Család- és gyermekvédelem tanári szakot.

Ezeknek a szakoknak a létrehozása egyrészt társadalmi igényt elégít ki – beszéltünk már a család válságáról, amelyhez társul az általános értékvesztés a társadalomban –, másrészt a végzős hallgatók szempontjából is nagyon fontos, hogy egy olyan „civil” szakjuk is van, amellyel egy önkormányzati iskolában is elhelyezkedhetnek. Ez a képzés ebben az esztendőben indult meg, tehát most folyik először ilyen Család- és gyermekvédő tanárképzés. Nemcsak a saját hallgatóink végzik ezt a szakot, hanem máshonnan is többen jelentkeztek rá. Egy kidolgozás alatt álló másik fontos szak, amelyet folytat az utódom: a pasztorális tanácsadó mesterképzési szak. A szak létrehozása megtörtént a tavalyi esztendőben, akkreditálta a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság. Most a képzés részletes kidolgozása folyik a szakindítási engedély megszerzése érdekében. Nagyon remélem, hogy ha ez megtörténik, akkor jövőre meg tudjuk indítani ezt a képzést is. Ezzel a szakkal is egy égető országos hiányt szeretnénk pótolni. Kórházakban, idősotthonokban rengeteg ember vár arra, hogy emberi szót, szívből jövő segítséget kapjon. A pasztorális tanácsadó szak elindításával a kórházi és az idősotthoni lelkigondozást szeretnénk segíteni. Az egyháznak igen fontos pasztorális és karitatív feladata és felelőssége az, hogy segítségére legyen a beteg és idős embereknek. Mondhatnám úgy is: az életük kezdetén járó fiatalok mellett az életük vége felé járókról való gondoskodás krisztusi feladatában osztozhatunk ezzel.

Egy másik újdonság, ami álomból most lett valósággá: teológiai-filozófiai-pedagógiai-pszichológiai tudományos folyóiratot indít a Sapientia Főiskola. A lap tervezését, az anyag összegyűjtését egy évvel ezelőtt kezdtük el, és a napokban meg is jelent a Sapientiana című folyóirat első száma.

A rektorváltással tehát folytatódik tovább egy már megkezdett folyamat, s ennek örömmel maradok továbbra is részese a főiskola oktatójaként, hiszen teljes óraszámban tanítok ma is a főiskolán. Naponta megújuló öröm számomra, hogy Istenről beszélhetek a fiataloknak, fiatalokkal: szeretetének arról a csodálatos ajándékáról, amellyel az Atya megajándékozott bennünket Jézus Krisztusban, a Szentlélek által.

Neumayer Katalin/Magyar Kurír