Az irgalmasság apostola, a szegények atyja

José Olallo Valdés 1820. február 12-én született Havannában. Szülei, akikről semmit sem tudunk, március 15-én adták be a Szt. József Árvaházba. Születése időpontján kívül csak annyit közöltek, hogy még nem részesült a keresztségben. Ezért még ezen a napon megkeresztelik. Hét évig marad a lelencházban. Innét egy nevelőotthonba kerül, ahol befejezi iskolai tanulmányait. 14 éves korában felvételét kéri a Betegápoló Irgalmasrendbe (akkoriban a szerzetbe való belépés nem volt korhatárhoz kötve). A keresztény hit iránti érzékenysége már gyermekkorában megmutatkozott, és leginkább karitatív cselekedetekben nyilvánult meg. Ezek további gyakorlására látott lehetőséget az Irgalmasrendben, amelynek Szt. Fülöp és Jakab apostolokról nevezett havannai kórházát régóta rendszeresen látogatta. Szemtanúk szerint az 1833-as kolerajárvány alkalmával – mindössze 13 évesen – már hasznos segítséget nyújtott a betegápoló testvéreknek.

A rendbe való belépésének körülményeiről, újonckoráról, fogadalmairól nincsenek adataink, mert a szekularizáció éveiben minden ezzel kapcsolatos irat megsemmisült. Annyit biztosan tudunk, hogy fogadalmas szerzetesként 1835. április 13-án érkezett meg Kuba harmadik legnépesebb városának irgalmasrendi közösségébe, Camagüeybe. (A város ekkor még a spanyoloktól kapott régi nevét viseli: Santa María del Puerto del Príncipe.) Az 1663-ban létrehozott, a rendalapító Istenes Szt. Jánosról elnevezett kórház öt kórteremből állt, melyekben mintegy száz beteget ápoltak. Noha állandóan eszközhiánnyal küzdöttek, valahogy mindig elő tudták teremteni a működés költségeit – még a spanyol kormány liberális-antiklerikális politikája ellenére is, mely később az intézmény államosításában érte el tetőfokát.

Olallo testvérben – akinek hivatása gyermekkora óta érlelődött – a nyílt szívű fiatalember és a szilárd egyéniségű szerzetes tulajdonságai ötvöződtek. Camagüeyben a gondviselésben bízva, hatalmas lelkesedéssel és odaadással fog feladatához. Hősiességével első ízben az 1835-ös kolerajárvány alkalmával vonja magára a figyelmet, mely júliustól az év végéig szedi áldozatait a lakosság köréből. E nehéz hónapokban tapasztalt helytállásáról írásos tanúvallomások állnak rendelkezésünkre. A járvány elmúltával visszatérnek a kórházi szolgálat csendesebb hétköznapjai. Önfeláldozó hősiessége azonban kitörölhetetlenül belevésődik a város lakóinak emlékezetébe.

A fiatal szerzetes ég a vágytól, hogy tanulhasson, hogy így még jobban megfeleljen irgalmasrendi hivatásának. Mivel azonban a munka soha nem fogy el, örökre álom marad, hogy orvostant hallgasson. Ugyanezen okból mond le a teológiai tanulmányokról, amelyre pedig maga az érsek próbálja rábeszélni. Szorgalmas önképzés útján mégis elsőosztályú betegápolóvá válik.

A négyfős szerzetesközösség egyszerű, de boldog életet él. A nap ritmusát az imádság, szentmise, rekreáció és mindenekelőtt a sok munka határozza meg. A kórházban mindegyik testvérnek jut valamilyen fontos feladat. A kórház Camagüeyben egészségügyi és népjóléti szempontból kulcsszerepet tölt be: nemcsak a betegek találnak itt vigaszra és segítségre, hanem számtalan szegény, gyerek, öreg, valamint a társadalom jogfosztottjai. (Kuba egymilliós lakosságának 44%-át ekkor még mindig a rabszolgák teszik ki.) Mindenekelőtt nekik csillantja fel Olallo testvér a reményt Isten minden embert egyformán átölelő szeretetében.

1845-ben meghal a házfőnök, José de la Luz Valdés, akit a rutinos orvos, Juan Bautista Molina testvér követ a tisztségben. Ettől kezdve a konvent már csak három főt számlál. A 25 éves Olallo testvért, aki immár tíz éve dolgozik a házban, főápolóvá nevezik ki.

1851-ben Olallo lelkigyakorlaton vesz részt, melyet Santiago érseke, a később szentté avatott Antonio Maria Claret vezet.

1856-ban Juan Bautistát áthelyezik Havannába, és utódjául Olallo testvért nevezik ki. E naptól másodmagával él Juan Manuel Torres-szel. Kilenc éven keresztül gondoskodnak így együtt a kórház betegeiről, világi munkatársakkal együtt. 1876. január 26-án Juan Manuel hosszas szenvedés után agyvérzés következtében meghal. Betegségében egészen haláláig Olallo testvér ápolja, aki ettől kezdve tizenhárom éven keresztül, míg a halál őt magát is el nem szólítja, egyedül él.

Olallo testvér élete ötvennégy évét kizárólag betegeinek szentelte, akiket végtelen kedvességgel egyszerűen csak „szeretett testvéreim”-nek nevezett. Több tanú írja le így napirendjét: A nappal együtt kel, aztán a kórházban a legsürgetőbb munkák után néz. Ezt követően elkészíti a felírt orvosságokat, és kiadja a betegeknek. Majd a vizitnél asszisztál, melynek során minden orvosi rendelkezést pontosan feljegyez. Egyik ételosztásról sem hiányzik. Délelőtt – vizitdíj nélkül – a szegényeket kezeli, akik mindenféle bajukkal özönlenek hozzá. (Különösen itt, a rendelőben, a járóbetegek gyógyászati és sebészeti ellátása területén mutatkozott meg mindenkit ámulatba ejtő szaktudása.) Szabadidejében gyerekeket tanít írásra, olvasásra, hittanra. Esténként a rózsafüzért imádkozza szegényeivel – ez volt legkedvesebb tevékenysége. Lefekvés előtt, rendszerint igen későn, még fogadja azokat, akik valamiféle halaszthatatlan kezelésre szorulnak. Máskor meg a fekvőbetegeket látogatja, akikkel ilyenkor elmélyült beszélgetéseket folytat. Ha haldoklót talál a házban, utolsó lélegzetvételéig mellette virraszt.

1868-ban Kuba szabadságszerető népének a spanyol uralom elleni függetlenségi törekvései a Tízéves Háborúhoz vezettek. Olallo testvérnek sikerül elérnie a katonai hatóságoknál, hogy a nagybetegek, az öregek és a nyomorékok a kórházban maradhatnak, míg az ágyak többségét át kell adni a sebesülteknek. Mindez kizárólag annak köszönhető, hogy egészségügyi szakértelme előtt még a katonai vezetők is kénytelenek fejet hajtani. Tanúk szerint a megszállás alatt egy személyben ő volt a kórházgondnok, az orvos és az ápoló. 1873-ban a szabadságharcosok legendás vezére, Camagüey szülötte, Ignacio Agramonte Loynaz őrnagy is elesett. Olallo testvér gondoskodott a holttestet megillető tiszteletadásról. Keresztényi és hazafias cselekedetéért a nép végképp a szívébe zárta.

Mély hite mindenkire nagy hatást tett. Életét teljesen betöltötte az Irgalmasrend karizmája, a hospitalitás, azaz a betegek és szegények szolgálata. Istenes Szt. János példája lebegett a szeme előtt, ezért tudott válságos helyzetekben is lélekjelenléttel és józanul cselekedni. Nem félt a ragályoktól. Egyszerre ápolta a két harcoló fél sérültjeit. És csodálatos módon tényleg nem érte soha semmi baj. Akár a folyosó felmosásáról, akár komplikált műtéti asszisztálásról volt szó, mindent a legnagyobb gonddal végzett. A sebészek körében ő volt a legkeresettebb műtős. Ismerte a különféle orvosságok elkészítésének fortélyait. Rendkívüli adottsága révén bölcsen tudott a pártoskodók között közvetíteni.

Hetvenedik életévében, 1889. március 7-én, Istenes Szt. János ünnepének vigíliáján halt meg, miután tizenhárom éven keresztül egymaga, szerzetesközösség nélkül gondoskodott szeretett szegényeiről, betegeiről és a kórházról, amelynek a falain kívül ötvennégy év alatt csak egyszer töltött el egy éjszakát, és azt sem önszántából. Személyében egyben az utolsó kubai irgalmasrendi testvér is eltávozott az élők sorából. Sírján, mely immáron több mint száz éve vonzza a zarándokok népes seregeit, a következő felirat áll: „Olallo testvér, szegényeid, akiket halálos ágyukon vigasztaltál, várnak rád odaát; akiket pedig vigasztalanul itthagytál, imádkoznak érted." Temetése az egyre fokozódó politikai feszültség ellenére a legnagyobb ünnepélyességgel zajlott le. Sírja fölé közadakozásból mauzóleumot emeltek, amelyet azóta is mindig friss virág díszít.

1989-ben, halálának századik évfordulóján, a Camagüeyben rendezett ünnepségen a rend akkori általános elöljárója ígéretet tett arra, hogy az Irgalmasrend visszatér a városba, valamint hogy kezdeményezni fogja Olallo testvér boldoggáavatását. Ezért 1999-ben alapítottak egy idősotthont, amely által Istenes Szt. János fiai ma újra jelen vannak Camagüeyben. Miután összegyűltek a szükséges dokumentumok, Olallo testvér tiszteletének ténye megállapíttatott, életszentsége bizonyítást nyert, és közbenjárására csodás gyógyulás is történt, megnyílt az út a boldoggáavatás előtt. Erényeinek hősiességét egyházmegyei szinten 2006. december 16-án ismerték el, XVI. Benedek pápa pedig 2008. március 15-én kelt dekrétumában a gyógyulást valódi csodának nyilvánította.

A per során az Olallo testvér közbenjárására történt csodák közül Danielita Cabrera Ramos esetét tárgyalták. A hároméves camagüey-i kislány a rosszindulatú Non-Hodgkin (Burkitt) limfóma 3-4. stádiumában igen erős alhasi fájdalmaktól és veseelégtelenségtől szenvedett. Gyógyulása minden kétséget kizáróan Olallo testvér közbenjárásának tulajdonítható. A plébániaközösség és a szomszédok Danielita szüleinek hitét és Olallo testvérben való rendíthetetlen bizalmát látva rendszeresen összejöttek imádkozni a kis betegért, akinek egyre rosszabbodó állapota még intenzívebbé tette az Olallo testvér közbenjárásáért könyörgők imáit. Állhatatos imádságuk eredményeképpen Danielita mindennemű terápia alkalmazása nélküli teljes gyógyulása 1999. szeptember 18-án délután következett be.

A boldoggáavatási szertartást a Római Kúria Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának előző prefektusa, José Saraiva Martins bíboros vezeti a kubai Camagüeyben. Az eseményre népes zarándokcsoportokat várnak a világ minden részéről.

Koncz Asztrik OH/Magyar Kurír