Az irgalmasság népi kultúrában való megjelenéséről tartott előadást Barna Gábor

2016. május 25. szerda 11:35

Barna Gábor néprajzkutató, a Szent István Akadémia főtitkára „Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei a népi-paraszti kultúrában” címmel tartott előadást a budapest-józsefvárosi Szent József-templomban május 23-án.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az irgalmasság évében érdemes áttekinteni, vajon az úgynevezett hagyományos paraszti kultúrában, amelynek bizonyos intézményei és elemei megérték a 20. század nagy társadalmi változását, a parasztság és egyáltalán a vidéki Magyarország szétverését a téeszek által, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek milyen intézményesült formáiról lehet beszélni, milyen szokásszerű, rituális példáit lehet fölmutatni? – kezdte előadását a Stephanus-díjas professzor. – Miként gyakorolta népünk egészen a 20. század közepéig, s különösen az azt megelőző századokban az irgalmasság cselekedeteit egy olyan világban, amelyben nem léteztek az „irgalmasság”-nak szervezett intézményei?

Barna Gábor bemutatta, hogyan jelentek meg az irgalmasság testi és lelki cselekedetei a mindennapokban az elmúlt évszázadok során. Emlékeztetett, a keresztény közösségekben már a 2. század közepén élt a szegények megsegítésének követelménye. Először az egyházközség keretén belül végezték a szegények javára fordítandó pénz és élelem összegyűjtését és elosztását.

Az aszkézist és a szegényekkel való törődést képviselte sajátos keresztény erényként az 1700 éve született Szent Márton is a 4. században. A 6. századtól kezdve a kolostorok és a legtöbbször azokhoz kapcsolódó ispotályok váltak a szegények segélyezésének, gondozásának, az árvák, idősek ellátásának központjaivá. A középkori Európában a szegénygondozás meghatározó szereplője volt az egyház

A katolikus egyház vallási és szegénygondozói tevékenysége során olyan elvek és gyakorlatok formálódtak ki, melyek a későbbi korok szegénygondozásának is meghatározó elemeivé váltak – emelte ki a néprajzkutató. – A társadalmon belül nem léteztek ekkor még a szociális kérdés kezelésére hivatott, szakosodott intézmények. A közösség az elszegényedés kockázatával járó élethelyzeteket – árvaság, megözvegyülés, betegség, öregség, fogyatékosság – saját kapcsolatrendszerén belül kezelte, e területen a család, a szomszédság, a tágabb közösség általános szabályrendszere érvényesült. A segítségnyújtás pedig főként az egyházi év bizonyos ünnepeihez, egyes szentek tiszteletéhez kapcsolódott.

Barna Gábor idézte előadásában a boldoggá avatás előtt álló Bálint Sándor néprajztudóst, aki 1938-ban megfogalmazta: „Az egyháznak a magyar néplélekre való hatása fölmérhetetlen. A nép készséges szívvel fogadta be tanításait, úgy érezte, hogy szolgái által Isten szól hozzája. Az evangélium magvetése nem hullott rossz talajra. Megfogant, gyümölcsöt hozott: életté, világnézetté, költészetté érlelődött. Ennek részletes elemzése a magyar vallásos néprajz feladata.” Az előadó hozzátette: az irgalmasság minden egyes szokásszerű cselekedete, jelensége – a gyermekekhez és a szegényekhez, a koldusokhoz és a várandós anyákhoz, a betegekhez, a sérültekhez és a kiszolgáltatottakhoz való viszonyulás – mögött alapként Jézusnak Máté evangéliumában rögzített szavai állnak: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (vö. Mt 25,31–46).

A professzor a középkor századaiban működő intézmények közül kiemelte az ispotályt, mely mai fogalmaink szerint egyesítette a szegényház, a zarándokszállás, az elfekvő és az öregotthon társadalmi szerepét.

Ispotályok már a keresztény ókortól kezdődően létrejöttek az idegenek, a zarándokok, a betegek, a szegények és a rászorulók gondozására. Szent Márton korában lényegében minden egyházközségben kialakult a szegénygondozás, melynek alapja a felebaráti szeretet volt. Az ispotályokat általában püspökök alapították, de városok, kolostorok, szerzetesi közösségek is fenntarthatták. A keleti egyházban kifejezetten a szerzetesi közösségek (koinobion) tartozékai lettek. A zarándokutak mentén, magashegyi hágók mentén működő ispotályok pedig gyakran királyi és pápai privilégiumokkal rendelkeztek – idézte föl a professzor. – Ilyen magashegyi ispotály volt például hazánk északi határán, a Dunajec völgyében található Vörös-kolostor, melyben antonita szerzetesek működtek az útonjárók és az orbáncban szenvedő betegek szolgálatára. (Gaston frank nemes hálából, mert fia Remete Szent Antal közbenjárására meggyógyult, 1095-ben betegápoló társaságot alapított a dauphinei Szent Didier-de-la-Mothe helységben, ahol Szent Antal ereklyéit őrizték. Őket nevezték később antonitáknak – a szerk.)

Barna Gábor elmondta, az ispotályok támogatására, szolgálatára különféle testvérületek (confraternitas) alakultak, amelyek saját oltárt állítottak az ispotályok templomában. Az ispotály sajátos fajtája volt a leprosorium, ahol higiéniai megfontolásból folyóvíz mellett ápolták a leprásokat. Az ispotályok az újkorban aztán megszűntek, vagy átalakultak a 18–19. század során kórházakká és különféle karitatív intézményekké.

Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy az alamizsnálkodás, az imádság, a böjtölés már a keresztény ókorban érdemszerző cselekedetnek számított, s hozzájuk a kora középkortól kezdve társult a zarándoklás, búcsújárás. A szegénygondozás megteremtette az alamizsnálkodás keretét, lehetőségét. Ennek minden közösségben megtalálható volt valamilyen formája. A közösségek nem hagyták magukra a bármilyen oknál fogva ínséget szenvedő felebarátaikat. Közülük kerültek ki az ún. házi koldusok, a falu koldusai is. Legtöbbjük rendelkezett hatósági koldulási engedéllyel már a 18. századtól, amikor is szabályozták a koldulást és a koldusok társadalmát.

A néprajzkutató professzor beszélt a vándorkoldusokról is, akik helységről helységre járva kéregettek. Éjszakai nyugalomra ott tértek, ahol befogadták őket, gyakran melléképületben, istállóban húzták meg magukat. Vásárokat, búcsúkat, vagy vasárnaponként a templomot keresték fel nagyobb adakozás reményében. Állandó és megszokott helyeik voltak a nagy eseményeken. Jövés-menésük során ők szállították a híreket, hiszen nagy területeket bejártak. Barna Gábor megemlítette, hogy szülővárosának, Kunszentmártonnak a török utáni újratelepedése is egy koldusnak volt köszönhető. A túlnépesedett Jászapátiból új hazát kereső embereknek ugyanis egy vízimalomban időző koldus ajánlotta a Körös-menti, jó földdel rendelkező puszta helyet.

A koldus alakjához egyébként különleges életmódja, valamint Krisztushoz való hasonlatossága miatt változatos hiedelmek fűződtek – tette hozzá az előadó. – Használati tárgyai akár mágikus tárgyként szerepelhettek és elsősorban a gyermeknevelésben kaphattak szerepet: ha nagyon folyt a gyermek nyála, koldus szűrével vagy kalapjával törölték meg a száját; hogy a gyermek jobban tudjon járni, Göcsejben a koldus botjával húzogatták meg a lábát, ha pedig nem tudott beszélni a gyermek, általános hit szerint kenyeret kellett lopni a koldus tarisznyájából. Másutt a féregűzésben kaptak szerepet. Göcsejben például a házban levő csótányok közül egyet egy marék liszttel a koldus tarisznyájába tettek, ezáltal a többi is eltávozott. A rúgós tehenet eladás előtt koldus botjával ütötték meg. Ha tűz volt a faluban, és a koldus átment az egyik házsorról a másikra, akkor a hit szerint a tűz is átcsapott a másik oldalra. A koldusokkal kapcsolatos hiedelmek és eljárások más része az alamizsnálkodással, a koldusnak juttatott adományokkal volt kapcsolatos, ezekben a koldus mint a halott képviselője vagy helyettesítője is megjelenhetett.

Barna Gábor kiemelte, a búcsújáró helyek szerepe sem elhanyagolható az irgalmasság témája tárgyalásakor, hiszen a keresztény gyakorlat szerint az ima, a böjt, a búcsújárás mellett az alamizsnálkodás is érdemszerző cselekedet. A kegyhelyek felkeresésekor az elmúlt századokban hangsúlyos volt a vezeklés, s ennek részeként szívesebben adakoztak a zarándokok a koldusoknak.

A vallási társulatok társadalmi feladatai között majdnem mindig jelen voltak az irgalmasság testi és lelki cselekedetei. Az imatársulatok, mint például a rózsafüzér-társulatok sok helyen a szegénygondozás legkülönfélébb formáit is bevonták tevékenységi körükbe. Ugyanakkor különleges szerepe volt a halotti társulatoknak is, mindez pedig azt jelzi, hogy az irgalmasság testi cselekedetei között különösen jelentős volt a holtak eltemetésének kötelessége. E társulatok szerepe egyaránt lényeges volt a halotti pompa, a memória és a hátramaradottak anyagi megsegítése szempontjából – hangsúlyozta a néprajzkutató előadó. – A halotti pompa és a memória fontosságát a mai ember már nehezebben érti meg. Bár ma is van „pompa”, hiszen nem sajnáljuk a síremlékre a pénzt, ám a régi pompa inkább a méltó mennyei születésnapra vonatkozott. A memória jelentőségét mutatja, hogy e társulatok minden évben szentmisét mutattak be élő és elhunyt tagjaikért. A társulati tagság tehát azt is jelentette, hogy amíg a társulat fennáll, mindig lesz valaki, aki az elhunyt tagok lelki üdvéért imádkozik.

Barna Gábor ezt követően többek között a felső-miskolci rózsafüzér-társulat példáját idézte, amelynek az 1920-as évek végén saját székháza is volt. Itt kéthetente „vallásos előadásokat” és teadélutánokat tartottak, amelyek jövedelmét a szegények segélyezésére szánták: ruhákat varrattak, használt ruhákat gyűjtöttek. Hagyományos karácsonyi segélyakciójuk során ötven fiú és hetven lány kapott ruhát, ötven szegény család pedig lisztet, húst és zsírt. A társulat népkonyhát is üzemeltetett székházában, ahol például 1928–29 telén 380 szegény ember kapott ingyen ebédet. A tagok emellett betegeket látogattak és miséket mondattak, megtartották havonként a titokváltást, az októberi ájtatosságokat, a lourdes-i és a keresztúti ájtatosságokat.

A professzor előadása végén rámutatott: ma elidegenedett léthelyzetekben élünk, az emberi kapcsolatokból a személyesség sok vonása eltűnt. Tőlünk független intézmények végzik a szegénygondozást, az idősek és a betegek gondozását, még a hajléktalanok és a haldoklók ellátását is. Az egyén és a kisközösségek szerepe mindezekben jórészt megszűnt. Az életből a halál, az elmúlás gondolata is ki van zárva. Pedig jó lenne, ha személyes kapcsolatunk lenne a szegényekkel, a betegekkel, ha szeretteinktől személyesen el tudnánk búcsúzni haláluk előtt. Mi gazdagodnánk általa.

Barna Gábor ugyanakkor reménykeltőnek nevezte, hogy az egyházak igyekeznek visszahozni a szegény- és beteggondozásba a korábbi személyességet, e törekvések közé tartozik tulajdonképpen az irgalmasság szentévének meghirdetése is.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
imaest-tisztasagert-isten-tervet-keresve
Imaest a tisztaságért – Isten tervét keresve

Októberben belföldi és a határokon túli helyszíneken is tartanak imaestet a tisztaságért. 18-án Budapesten, az Örökimádás-templomban a Nyolc Boldogság Közösség szervezésében tartott estén Bíró László püspök mutatott be koncelebrált szentmisét, a homíliát Roska Péter mondta.

14:50
a-teljes-ember-kepzese-doktorra-avatas-es-diszdoktori-cim-adomanyozasa-pazmany-napon
A teljes ember képzése – Doktorrá avatás és díszdoktori cím adományozása a Pázmány-napon

A 2017/18-as akadémiai évben október 16-án megrendezett Pázmány-nap Szuromi Szabolcs rektor ünnepi beszédével kezdődött Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szent II. János Pálról elnevezett dísztermében. Az eseményen doktori címeket adományoztak és habilitációs okleveleket adtak át.

12:40