Az orosz ortodox egyház története 1917-től napjainkig

Vatikán: A 30 Giorni c. olasz katolikus havilap júniusi száma alapos tanulmányt közöl az orosz ortodox egyház viszontagságos történetéről: az írás első része a lenini forradalomtól kezdve vázolja a kommunista időszak alatti üldöztetést. A cikk második része azt mutatja be, hogyan alakult az orosz ortodox egyház és a katolikus egyház kapcsolata a legújabb időkben. A tanulmány szerzője Andrea Pacini, a torinói összehasonlító vallástudományi központ igazgatója. A tanulmány felidézi: az orosz állam először 1905-ben bocsátott ki vallási türelmi rendeletet, amely nemcsak az ortodox, hanem a katolikus egyház helyzetén is javított. Az ortodox egyház azt kérte a cártól, hogy zsinatot hívhasson össze az egyház problémáinak megvitatására. A cár nem adta meg az engedélyt. Csak 1917-ben, az októberi forradalom után hívták össze a zsinatot, amelynek során fontos döntéseket hoztak és megválasztották az új pátriárkát Tichon metropolita személyében, és így kivonták az orosz ortodox egyházat az állam befolyása alól. Ám ez az „új tavasz” rövid ideig tartott csak: 1918-ban Lenin új törvényt hozott, amely Oroszország minden egyházát megfosztotta jogi személyi státuszától, és megakadályozta működésüket a társadalmi életben. Ezzel megkezdődött a marxista egyházpolitika és az egyre súlyosbodó egyházüldözés. 1925-ben meghalt Tichon pátriárka és az állam nem engedte meg, hogy megválasszák utódját. Az ortodox egyház vezetését Szergej metropolitára mint pátriárkai helynökre bízták, miután a szovjet hatalom deportálta és kivégezte a szabályosan megválasztott helynököt, Polianszkij metropolitát. Szergej metropolita elismerte a szovjet kormány törvényességét, hogy biztosítsa az egyház továbbélését. 1930-ban egészen odáig elment, hogy nyilvánosan tagadta az egyházüldözés tényét. Tette ezt annak ellenére, hogy az egyházüldözés 1918-1943. között szakadatlan volt. 1922-ben kezdték elkobozni a kultuszhelyeket és sommás tárgyalásokon (koholt vádakkal) elítéltek papokat, híveket. Püspökök, papok, szerzetesek és világi hívek tömegét deportálták a Gulágra, lerombolták a monostorokat és templomokat. 1939-ben az orosz ortodox egyház gyakorlatilag elveszítette hierarchikus szerkezetét. 1919-1938. között kb. 600 püspököt, 40 ezer papot fizikailag eltüntettek, vagyis az 1917-es forradalom idején létező papság 80-85 százalékát likvidálták. Hasonló üldöztetést szenvedett a katolikus egyház is: 1926-ban már nem volt egyetlen katolikus püspök sem a Szovjetunióban, és 1941-re már csak két templom maradt nyitva az 1917-ben létező 1200-ból, ezek is a volt Litvánia területén. A szovjet kormány belülről is bomlasztotta az ortodox egyházat: támogatta a szektásodást, a belső megosztottságot, a kollaboráló papokat és híveket. A hívő nép körében kibontakozott az ellenállás Szergej metropolita kompromisszumos magatartása ellen. Az emigrációban megalakult az orosz ortodox egyház, amely a moszkvai pátriárkátus egyetlen törvényes örökösének tartotta magát, mivel a Szovjetunióban levő vezetés elismerte a bolsevik hatalmat, és így megfosztotta magát kánoni státusától. A nyugat-európai diaszpórában megalakult egy új egyházi joghatóság, az orosz ortodox exarchátus, amely Konstantinápolytól függ és a mai napig létezik. 1941-ben a német invázió kezdetétől egészen 1943-ig fontos változás történik a szovjet állam és az ortodox egyház viszonyában. Szergej metropolita hazafias felhívással fordul a néphez és a német megszállás elleni harcra buzdít. Sztálin megértette, hogy az egyház hasznos lehet a honvédő háborúban, az ellenállásban. Ugyanakkor a németek által elfoglalt területeken az egyházak ismét visszanyerték szabadságukat. Sztálin attól félt, hogy ez a tény az ortodox egyházat és híveit arra ösztönzi, hogy ne működjék közre az ellenállásban. E megfontolásból kiindulva új szakaszt nyitott a szovjet állam és az ortodox egyház viszonyában. 1943-ban elismerte az ortodox egyház jogi személyiségét, visszaadta az istentiszteleti helyek egy részét, engedélyezte Szergej metropolita pátriárkává választását és az egyházi élet újraszervezését, persze szigorú állami ellenőrzés alatt. A németek által megszállt területeken a megszállók kiűzése után is több szabadságot élvezett az egyház, mint másutt. A németek kiűzése, 1945 után Sztálin rendeletére az egész ortodox egyház, sőt a görög katolikus egyház egész struktúráját a moszkvai pátriárkátuson belül szervezték meg, oda koncentrálták. Az ukrajnai görög katolikus egyházat megsemmisítették, javait elkobozta az állam, vagy az ortodox egyháznak adták. A görög katolikus klérus egy része az erős állami nyomásnak engedve 1947-ben és 1949-ben beépült az ortodox egyházba, de a papság és a hívek nagy része a katakombaéletet választotta. Sztálin intézkedései nyomán tehát az orosz ortodox egyház helyzete javult, viszont a görög katolikus egyházat anyagilag tönkretették és lelkipásztori tevékenységét megbénították. Az ateista politika folytatódott, és ez az orosz ortodox egyháznak is sokat ártott. Hruscsov alatt rosszabb lett a helyzet. Számos templomot újra bezártak, a nyolc szeminárium és a monostorok nagy részét eltörölték. Hruscsov után a ’60-as években folytatódott az erős állami ellenőrzés és az egyházüldözés. Ebben a légkörben lett az orosz ortodox egyház az Egyházak Ökumenikus Tanácsának tagja 1961-ben. A ’70-es, ’80-as években kibontakozott, szamizdatokon keresztül terjedt a papok és a hívek tiltakozása, ami kiváltotta a vallásellenes kampány erősödését a Szovjetunióban. Csak 1987-ben és ’88-ban, Rusz megkeresztelkedésének millenniumára emlékezve, Gorbacsovval kezdődött el az olvadás. 1990-ben új vallástörvény lépett életbe, amely szabad vallásgyakorlatot engedélyezett Oroszország minden vallási közösségének és híveinek. Andrea Pacini tanulmányának második része azt mutatja be, hogy az új helyzetben hogyan bontakozott ki Oroszországban a katolikus egyház lelkipásztori tevékenysége és milyen nehézségek, feszültségek alakultak ki az orosz ortodox egyház és a katolikus egyház között. Fontos események voltak: a pápa látogatása Ukrajnában 2001. júniusában, két apostoli helynökség egyházmegyévé alakítása Oroszországban 2002-ben, végül katolikus egyházmegyék felállítása Kazahsztánban. VR/MK