Az orvostudomány mindig az élet szolgálatában áll – a szentatya az eutanáziáról

Vatikán: Ezen a héten az Egészségügy Pápai Tanácsa szervezésében tanácskozást tartanak Rómában a szenvedés keresztény értelméről és a gyógyíthatatlan betegek kezelésének problémájáról, a „kegyes halál” és a túlkezelés összefüggésében. November 12-én II. János Pál pápa kihallgatáson fogadta a 74 országból érkezett 650 résztvevőt, élükön Javier Lozano Barragán bíborost, a pápai tanács elnökét.
Hozzájuk intézett beszédében a szentatya leszögezte: az orvostudomány mindig az élet szolgálatában áll, s még akkor is megpróbálja csökkenteni a szenvedő ember kínjait, amikor tudja, hogy nem képes legyőzni a súlyos betegséget. Az orvosok és ápolók ilyenkor az emberi élet kétségbevonhatatlan méltóságáról tesznek hitet, még a végső stádiumban lévő betegek esetében is. A beteg ember odaadó megsegítésében a keresztény felismeri valódi hivatását: feladata teljesítése során magát Krisztust szolgálja. Mindazok, akik megnyílnak a hitben Krisztus felé, vigasztalásra találnak saját szenvedésükben és megszerzik azt a képességet, hogy mások szenvedését csillapítsák.
A pápa figyelmeztetett: a testvérek iránti szeretet – amelyet Jézus az irgalmas szamaritánus példájában tár elénk – képessé tesz bennünket arra, hogy elismerjük a személy méltóságát abban a helyzetben is, amikor megbetegszik. A szenvedés, az öregség, a tudatvesztés állapota, a halál közelsége nem kisebbíti az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember méltóságát.
Az eutanázia kérdését illetően a szentatya kifejtette: a kegyes halált a helytelenül értelmezett irgalommal szokták igazolni és arra hivatkoznak, hogy ezzel őrzik meg az emberi méltóságot. Ám a kegyes halál nem megváltás a szenvedéstől, hanem ténylegesen a személy megsemmisítését jelenti. Hamis könyörület az, amely nélkülözi a szenvedés vállalását, és úgy fejezi ki a szenvedő ember melletti kiállást, hogy kioltja annak életét, felbolygatva ezzel az orvostudomány etikai szabályait.
Ezzel szemben az igazi irgalom az, amely mindent megtesz a beteg meggyógyítása érdekében, ugyanakkor azt is segít felismerni, hogy ez mikor válik lehetetlenné. A túlkezelés visszautasítása nem az élet ellen szól. Ha nem kezdenek el, vagy félbeszakítanak olyan terápiát, amely túlzott az élet megtartása és az egészség visszaszerzése szempontjából, akkor erkölcsi szempontból helyes döntést hoznak. Ha a betegség olyan fázisba jutott, amikor már nem lehet hatékony gyógykezelést alkalmazni, szükségessé válik a fájdalomcsillapítás, hogy a betegség végső stádiuma elviselhetőbbé váljék, de a beteg ne maradjon magára, hanem megfelelő figyelemben és segítségben részesüljön. A fizikai, pszichikai, mentális és lelki fájdalom csillapítása nagy szakértelmet igényel az orvosok, a pszichológusok és a lelkipásztorok részéről is, akik együttes erővel támogatják a beteget a kritikus fázisban. Ezen a területen is ügyelni kell arra, hogy a terápia arányban legyen a fájdalom mértékével és a fájdalomcsillapítás következménye ne a halál legyen.
Beszédét a szentatya azzal zárta, hogy az egyház továbbra is felajánlja emberi és lelki szolgálatait a beteg embernek. A tudomány és a technika ugyanis soha nem adhat kielégítő választ az emberi szív legnagyobb kérdéseire. Ezekre a kérdésekre a választ csak a hitben találjuk meg. VR/MK