
Ugyanis nem szándékosan tette le otthon, hanem kint felejtette a temetőben, amikor Halottak napján kiment. Nekitámasztotta a sírhoz, otthagyta, nyugodtan hazaindult, és úgy vette észre a dolgot, hogy valaki utána vitte.
Még hogy a halottak nem tudnak értünk tenni? Ha a semmibe hullanánk, aligha történne meg egy efféle eset. Persze, ráfoghatjuk, hogy a néni annyira elmélyült a szeretteiért való imádságban, hogy azért felejtette ott a botját. Egy emlék őrzésétől még nem gyógyulunk meg. Ott több történt. Nyilván nem az elhunyt szülő vagy rokon kivette ki a kezéből, de valaki kivette, és járóképessé tette. Halottak napjának köszönheti, hogy nem kell támaszkodnia.
Egymásra szorulunk sőt néha támaszkodunk. Elhunytjaink elsősorban a szentekre támaszkodnak, de a mi imáinkra is. A mennyországba jutva pedig segíteni tudnak minket.
Jó, hogy feltalálták a botot, de még jobb, ha el tudjuk felejteni, mert a szeretet és az imádság elfelejteti velünk saját gondjainkat.
Sánta János